Kiléptem az utcára, és teleszívtam a tüdőmet a friss levegővel.
Május lévén, még bőven világos volt, és elég meleg is. A görkorimmal a kezemben, zokniban lépkedtem hazafelé. Van egy rendkívül rossz szokásom: gyaloglás közben mindig elkezdek filozofálni. Igen, tudom, a gondolkodás rég kiment a divatból, de azért még szoktam. Öreg hiba...
Van olyan, hogy az ember kettősséget érez. Akkor én most hármasságot? Négyességet? Skizofréniát?
Legjobb lesz, ha pontokba szedem!
1.) Roppantul idegesített és aggasztott Katelynne viselkedése, és ezzel kapcsolatban egyszerre volt bennem félelem, sértettség, aggodalom, és tehetetlen düh. A viselkedése miatt én szégyelltem magam helyette, és rettegtem attól, hogy el fogom őt veszíteni.
2.) Minden eddiginél jobban gyűlöltem Mylát, Gracie-t és Sophie-t. Eddig azért utáltam őket, mert üresfejű, bunkó, hisztis rébék, most már viszont azért, mert kísértetiesen rossz irányba befolyásolták Katie-t, ami pedig szinte egyenlő a lehetetlennel. Nekik sikerült...
3.) Rendkívül hálás voltam Gabe-nek, amiért rám szánta a délutánját, meghallgatott, és mindent megtett, hogy jobb kedvre derítsen és terelje a gondolataimat. De leginkább azért, mert észrevette, hogy szükségem van rá, és mellettem állt, mikor senki más nem tette. Ő egy igaz barát.
4.) Egy Kellin Quinn nevű hurrikán vonult végig amúgy sem túl bélés lelkivilágomon, és csak még nagyobb káoszt okozott. A "de jó, hogy megismertem" és a "mi a f*szért kellett megismernem" percenként váltakozott bennem, minden második gondolatom ő volt, és alig vártam, hogy újra láthassam. És bár nem éreztem késztetést arra, hogy mindenhová rózsaszínű szivecskéket rajzolgassak (soha nem voltam valami csillámpónis teremtés), egy valamiben holtbiztos voltam: szeretem őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése