-Gaaabrieeel!- ordítottam ennek a szerencsésnek.
-Mondjad!- gurult mellém.
-Elmondanád, hogy mégis hová megyünk?
-Nem. Csak gyere utánam!-zárta le az ügyet, és már ment is tovább.
-Hülyét kapok tőled.- mondtam, s bár nem volt rá túl nagy hatással a maratoni szemforgatásom, én is elindultam.
Pár percig csendben haladtunk a "titokzatos" célpontunk felé, aztán Gabe lefékezett Johnson bácsi hangszerboltja előtt.
-Hugika, tudod-e, mi van a bolt mögött?- fordult felém.
-Nem t'om, gondolom, Johnson bácsi lakása.- vontam meg a vállam.
-A-a! Közkeletű tévedés! Johnson bácsi egy utcával arrébb lakik.- magyarázta, és felsietett a lépcsőn. Benyitott, köszönt az eladónak és gondolkodás nélkül átvágott a helységen. Jobb híján követtem a példáját.
-Hátra megyünk, oké?- kérdezte az eladótól.
-Oké, menjetek csak!- bólintott az.
-Van bent valaki?
-Csak a Bostwick kölyök.- válaszolta a pasas, mire bátyus kinyitotta "Narnia kapuját".
Ám ami az ajtó mögött volt, az ezerszer jobb, mint bármilyen Narnia.
A jól megvilágított, kissé lepukkant, ám tágas, otthonos helységben a rockzenéléshez szükséges minden eszköz megtalálható volt: egy gitárállvány telepakolva az említett hangszer minden népszerűbb fajtájáva, az akusztikus basszustól a ritmusgitárig; a jobb oldali fal mellett egy egszen jó állapotú dobfelszerelés állt, valamint a szemközti kkét sarokban egy-egy kisebb teljesítményű erősítő, a kettő között egy megviselt kanapé, aminek a támláján gitárral a kezében ült egy korunkbeli srác, és a Rape Me-t játszotta.
-Aztarohadt...- csúszott ki végül a számon e felettébb költői vélemény.
-Üdvözöllek a Paradicsomban!- mutatott körbe egy teátrális mozdulattal Gabe. -Ez itt a Barlang, ide járunk le zenélni. A szabályok a következők: gyere be, használd, érezd jól magad, de vigyázz rá és tedd vissza a helyére.- magyarázta, miközben lehuppant a dobszékre.
-Már értem, miért vannak úgy oda a srácok Johnson bácsiért.- nevettem fel. Még mindig le voltam nyűgözve.
-Remek ember! Mi vagyunk a rajongói.
-És ő is a fanclub tagja?- biccentettem a gitáros fiú felé, akit már futólag nézve is, khm, szemre valónak találtam.
-Ja, ő? Ő is, igen. Az én sulimba jár, velünk egyidős, elég jó fej. Normális. Haverok vagyunk.-mondta. -Kellin!- kiáltott oda neki.
-Szeva, Gabe!- nézett fel, és elindult felénk. -Hello!-köszönt nekem is.
-Hello. Király volt a Rape Me-d.- üdvözöltem.
-Köszi. Ha jól sejtem, szereted.- mutatott le az agyonhordott In Utero-s pólómra.
-Hugika, ő itt Kellin! Kellin, ő meg Hugika.- rendezte le a formalitásokat legdrágább bátyókám.
-Kellin Quinn Bostwick- nyújtott kezet.
-Lisbeth Richards.- mutatkoztam be. Kezet fogtunk, ami kissé hülyén érintett... Van ugye az a bizonyos kis áramütés, tudod. Na, engem inkább agyonvágott a kettőhúsz.
Kis leírás: 170 centi körüli, nyúlánk alkatú, világosbarna hajú, kék szemű srác, eszméletlenül aranyos mosollyal. Valamint az átlagnál kissé magasabb hangjában valami megnyugtató, laza hanghordozással.(Igen, akkor még ennyit tudtam róla. Hát még később, mikor meg is ismertem!)
Eltalált a nyomorult kis archaikus pelenkás hülyegyerek!
Szerencsémre mindkettő pasiból volt, szóval vakabbak voltak, mint hogy észrevegyenek rajtam bármit is.
Kellin a gitárja társaságában áttelepült a mellettünk levő székre, Gabe meg megdobott egy alufólialabdával. (Honnan volt nála? Rejtély, Gab elég fura dolgokat hord magával...)
-Alszol, Lisa? Gyere, ülj le!- mutatott a dobszékre, amin az előbb még ő foglalt helyet. -Dobolj egy kicsit.
-Megint vicces vagy, bro! Attól, hogy te évek óta dobolsz, én még azt sem tudom, melyiknek mi a neve. Én sem adok a kezedbe hegedűt, hogy tessék, játssz rajta, mint Paganini!
-Rendben, igaz. Nem kell mindjárt anyázni! Mutatok egy pár alap ütemet.- mondta.
Cirka tízenöt perc alatt tartott nekem egy gyorstalpalót, amivel - az ő szavaival élve - kiütögethettem magamból a feszültséget.
Nem mondanám, hogy nem terelte a figyelememet, hogy a tőszomszédságunkban egy 10-ből 13-as minősítésű srác mintha egy, a kedvenceimből összeállított listát játszana (akkor éppen a Four Horsemen-t), ám sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet, amiért hatalmas piros pontot érdemlek.
-Tommy Ramone-nak érzem magam!- ültem le vigyorogva.
-Tommy Ramone is vagy!- nyújtotta felém a dobverőket Gabe. -Én meg leszek a rajongótábor!- ült le elém.
-Nagy ovációt Tommy Ramone-nak!- konferált fel nevetve Kellin.
-Bizony ám!- bólintottam és megütöttem a pergődobot.
-Erősebben, Tommy!- szólt rám Gabe, és a fejembe nyomta a metronóm fülhallgatóját.
Szerintem egy bő órán keresztül elpüfölgettem szerencsétlen dobot. totál feldobódtam tőle.
-Na, milyen voltam?- vettem le a fülest.
-Sister, nem fogok hazudni néhol egészen fülsértően tévesztetted el az ütemet, de tehetséges kezdő vagy. Első alkalomhoz mérten pozitív csalódás. Én bénábban kezdtem.- dicsért meg bátyusom.
-Köszi. Hi-Five?- tartottam fel a kezem.
-Hi-Five!- csapott bele.
-Én is?- kérdezte Kellin.
-Te is! Bocs, hogy elnyomtalak a borzalmas kalapálásommal.- mondtam, és belecsaptam a tenyerébe.
-Nem gáz, Gabe mellett már megszoktam.- mondta.
-Hé, ember, türtőztesd az erőidet!- szólt rá Gabe.
-Fáj az igazság, Barham?- húzta tovább.
-Maximum neked, Quinn!- vágott vissza bátyóm, és beült a dobok mögé. - Mit hallanál, hugi?- fordult felém.
-Rátok bízom.-legyintettem.
-A 2000 Light Years Away-t ismered?- kérdezte Quinn.
-Persze, alap.- válaszoltam. Hülye kérdés volt...
Kellin bejátszotta az intrót, Gabe belépett. és valami remekül hangzott a dal, szóval én meg csak kamilláztam.
Konkrétan rohadtul meglepődtem, amikor szinte átmenet nélkül váltottak át a When I Come Around-ra.
Hát még akkor, mikor Kellin énekelni kezdett... Azt hittem, padlót fogok! Az a hang... Erőteljes, energikus, kiművelt, és kivételesen magas. Azt hiszem, a hangjába külön is beleszerettem.
-Sztárkodj Kellin!- szólt oda neki Gabe a zenés blokk elett.
-Rendben.- bólintott és elkiáltotta magát. -I say heeey-ooooh! C'mon!
-Heey-oooh!-lóbáltam röhögve a kezem.
-Hey! Hey! Hey!- kiáltotta
-Hey! Hey! Hey!- válaszoltam.
-Te ott, az első sorban! Gyere fel a színpadra!- mutatott rám. Játszotta az eszét? Ááá, dehogy!
"Ha már lúd, legyen kövér"- alapon sikítva rohantam a "színpadra". Az utolsó részt együtt énekeltük, és miután a képzeletbeli mikrofonba beleordítottam egy utolsó When I Come Around-ot, elvetemült énekes barátunk firkantott nekem egy képzeletbeli autogrammot.
Leültünk a jobb napokat is látott kanapéra, és szakadtunk a röhögéstől.
-10-es skálán mennyire vagyunk elmebetegek?- kérdezte Kellin.
-Tizenöt!- vágtuk rá drága bátyámmal.
-Elképesztőek voltatok!- dicsértem meg őket.
-Kösz!- biccentett Gabe. -Hugi, lassan menned kell. Elkísérjelek?- kérdezte.
-Ne kell, csak hazatalálok!- mondtam mosolyogva, és egy-egy öklössel búcsúztam tőlük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése