-Istenem, legszívesebben megfojtanám azt a kis ribancot! Mi az, hogy nem vagyok olyan jó, mint ő?! Attól, hogy egy rohadt puncsos, nem győz le engem! Majd én megmutatom annak a hisztérikának, hogy kinek játssza az eszét!- igen, jó szokásomhoz híven fröcsögtem az utálattól és a különböző "kihanemén" gondolatoktól.
Szerencsémre ott volt mellettem a jól bevált idegnyugtatóm. Jó cucc, úgy hívják, Katelynne Larson. Aki nem mellesleg kb a Triász kor óta a legjobb barátnőm.
Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ilyen elvetemült pillanataimban ő az egyetlen élő ember, aki hatással tud lenni rám. Azokban a percekben is nagy szükségem volt néhány keresetlen szavára, amit tőle nem kellett külön kérni.
-Ember, mi lenne, ha esetleg visszafognád az erőidet, és akkor akadnál ki, mikor nem a fél utca bámul minket? Ez egy kisváros, megint rajtunk fog csámcsogni az egész Uncsifalva! Majd ha hazaértünk, együtt kitalálunk valamit a kis nyomorék ellen. - éés, Katelynne csodálatos stílus ismét visszahozta a józan eszem! El lennék veszve a hülye feje nélkül...
-Jó, jó, megint igazad van, öregem! Ezt akartad hallani?
-Igen! Szeretem hallani!- fordult felém nevetve. -Hé, ott a FA, mászunk egyet?- oh, a FA! A FA, amiről suttyó korunk óta úgy kell minket leimádkozni. A FÁT nem lehet megunni! Van egy ága, amiről mindketten fejjel lefelé szoktunk lógni, és olyankor a nénikék sápítoznak rajtunk egy sort, az olyan felettébb lélekemelő érzés! A FÁVAL csak egy gond van: a szomszédaink kertjében áll, akik pletykás, nyáladék emberek. Persze Kat általában megússza a lecseszést, az szüleihez nem jut el az infó...
-Persze, milyen kérdés ez?- kérdeztem vissza, mire Kat úgy, ahogy volt, ledobta a földre a táskáját és rohanni kezdet a FA felé. Nem nagyon értem, hogy lehet még egyáltalán életben, egyszerűen annyira felelőtlen, nem egyszer rántottam már vissza az úttestről autó/busz/kamion elől.
Felvettem a hátizsákját és az enyémmel együtt letettem a kertünk sarkában a padra. Hadd játsszon a gyerek!
-Lisa, merre vagy, nem jössz? Öregasszony!- cukkolt drága barátném. Ő már fejjel lefelé lógott.
-Édes kölyök vagy, említettem már?- kezdtem el felkapaszkodni szerencsétlen növényre, és egy perc múlva már én is szokásos, degenerált testhelyzetünkbe rendeződve szemléltem a világot.
Talán tíz percig tudtunk békében dumálgatni, amíg észre nem vettek minket a szüleim.
-Lisa, azonnal gyere le onnan és állj neki a leckédnek!- kiabált anyu a konyhaajtóból. -Kat ott van veled?
-Nem vagyok itt, mondd, hogy nem vagyok itt!- súgta a delikvens.
-Kat? Ő azt üzeni, hogy nincs itt!- kiáltottam vissza anyunak.
-Te nagyon értelmes! - szólt rám Katelynne, és meglökött. Majdnem leestem...
-Ő is jöjjön be, majd megmondom a szüleinek, hogy együtt tanultok!- ordított rám nőnemű felmenőm.
-Jó, legyen!- egyeztem bele. -Ugroook!- közöltem jobb híján a járdával. Megszokás, figyelmeztetni kell a járókelőket, mielőtt valamelyik nyakában kötnék ki.
Fél óra múlva a szobámban gubbasztva leckét írtunk. Illetve én leckét írtam, Katelynne meg egy rajztömbbel a kezében alkotott. Szó ne érje a ház elejét, Katie rajzai egészen elképesztőek, most is olyan Legolas-t varázsolt a papírra, hogy szinte megszólalt. Ám elődeink úgy tudják, hogy házit ír, és Legolas időigényes elfoglaltság. Így történt, hogy a rajza kikerült a falamra, és varázslatos módon még a matekleckéje is elkészült. Persze kisebb-nagyobb hibákkal, hogy ne legyen feltűnő. Nincs ott gond, ahol logika van, kérem!
Este fél hét volt, mire tündebarátunk elkészült.
-Szülők, haza kísérem Katie-t!- kiáltottam ki a szobámból aztán kimásztam az ablakon.
-Ki mondta, hogy mehetsz?- szólt utánam apu.
-Apuka, mindenből ötös vagyok, a házim kész, anyu azt mondta, nem kell most segítenem. Mi okból ne engednétek el, hogy hazakísérjem a két utcával arrébb lakó barátnőmet?- érveltem.
-Legyen, menjetek, de siess haza!- legyintett apu.
-Á, karácsonyra hazaérek!- mondtam ezt áprilisban. Jó gyerek imidzs lerombolva...
XXXXXX
Kat épségben hazaért, szüleiben az a tudat élt, hogy megírta a háziját (végül is kész volt...), hét órára otthon voltam én is, vacsi után segítettem anyunak a konyhában, és ahogy előre elterveztem, kilenc órára "szunyakész" voltam.
Persze az éjszaka nem arra való, hogy az érett, felelősségteljes tinédzser aludjon, mert a másnapi irodalomórán le akarja mosni a pályáról a vetélytársnak sem nevezhető, nyalizós kis Gracie-t. Nem, az éjszaka arra való, hogy sötét legyen, és kislámpa fényénél lehessen olvasni!
Szóval kilenc óra három perckor levettem a polcomról a Zabhegyezőt, kinyitottam az első oldalon és olvasni kezdtem.
Tizenegy ötvenhatkor végeztem az utolsó mondattal is, és becsuktam a könyvet, visszatettem a helyére. Kb tizenegy ötvenhétkor pedig beájultam.
Másnap persze olyan voltam, mint a mosott szar, de miután az irodalomtanár közölte, hogy az esszém az évfolyam legjobbja lett, boldog, elégedett mosott szarrá léptem elő.
Megmondtam, hogy jobb vagyok a csicska szájtépős Gracie-nél, be is bizonyítottam.
Na ki a király? ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése