Lehet, hogy fogyi vagyok, de egyre inkább nem értem, mi folyik körülöttem... Katie meghülyült! Egyszerűen bedilizett.
Na akkor kifejtem!
Nyolc éven keresztül le sem lehetett minket vakarni egymásról. Sokan akartak minket szétszedni, de senkinek sem sikerült. Minden egyes nap a suliban is és tanítás után is együtt lógtunk, mindent együtt csináltunk.
Együtt mentünk mindenfelé, egymás mellett ültünk a padban és együtt kaptunk igazgatóit, mikor összeragasztóztuk a matektanár zsebkönyvét.
Szóval érted, zsák és foltja voltunk. Ő a szép, én az okos. Ő a művészlélek, én az irodalmár. Ő a nyugis, én a pszichopata versenymániás. Ő a felelőtlen, én a "gondolkodó ember". És ami közös: mindketten totál őrültek.
Ennek ellenére, körülbelül egy hónapja Katelynne elkezdett megváltozni.
Egyre kevesebbet voltunk együtt suli után,.
Először csak egy-egy órával ment el előbb.
Aztán volt, hogy át se jött délután.
Mikor velem volt, ugyan úgy viselkedett, mint régen.
Azután elkezdett Myla-ékkal barátkozni, pedig előtte nem túl szép véleménnyel volt róluk.
Próbálta nekem megmagyarázni, hogy tévedett velük kapcsolatban, ám mostanra már nem csak én látom a változást a viselkedésében. Kezd olyan lenni, mint Myla és a talpnyalói, Gracie (fúúj, Gracie) és Sophie. Egyszerűen behódolt, pedig azon a véleményem volt, hogy Myla egy hatalommániás, hisztis ribanc, Sophie és Gracie meg az üresfejű, üres lelkű csicskái.
Nem mondanám, hogy teljesen beállt a sorba, de kompromisszumot kötött, ami rá nem igazán jellemző.
Az utóbbi időben odáig jutott, hogy már cikinek tartja azokat a dolgokat, amiket régebben imádott.
Az én gyermeklelkű barátném nem mászik velem fára, mert "nehogy még megszólják" vagy mert "nem akar gyerekesnek tűnni".
Mondja ezt az a lány, aki előtte még akár nyilvános helyen is holt lazán nekiállt prüttyögni, vagy hajnalban képes volt felkelteni, hogy menjünk ki focizni...
Úgy volt, hogy aznap délután nálunk marad és filmezünk. Még a szüleinkkel is le volt fixálva.
Harmadik szünetben aztán benyögte, hogy tegyük át másik napra, mert programja lesz.
Amikor megkérdeztem, hogy milyen program, azt felelte, hogy nem érdekes. Ennyivel lerázott!
Érted, már alapból a tény, hogy lerázott, már az rendesen felcseszte az agyam, na de hogy így? Kritikán aluli...
Úgy döntöttem, inkább hallgatok, mert a véleményemnek nem szokott túl pozitív felhangja lenni.
Szóval csendben tűrtem, ettől lesz az ember pszichopata orvgyilkos...
S bár a fen említett foglalkozást nem kezdtem el űzni, valamit mégis tennem kellett.
Tehát hazaslattyogtam, házit írtam, unalmamban még vasaltam is egy keveset, és azon filozofáltam, hogy Katelynne mitől buzult meg??
Választ nem találtam, elfoglaltságot ellenben igen: az Üvöltő szelek társaságában elindultam a park felé. Úgy gondoltam, hogy keresek magamnak egy szimpi padot, letelepedek és estig csak Catherine és Heathcliff szarságainak szentelem a figyelmemet.
Persze nem így alakult a dolog, amit mondjuk sejthettem volna, hiszen mikor volt nekem egy nyugis délutánom? Igen ritkán!
Valójában a következő történt: kimentem, kényelmesen elhelyezkedtem a pad támláján, és már-már belemerültem volna Emily Bronte mélyenszántó soraiba, mikor hangos vihogás ütötte meg a fülem. A hang irányába fordítottam a fejem, és egy nagyjából megszokott kép tárult elém: Gracie és Myla három idősebb, 16-17 körüli srác társaságában ültek egy asztalnál, és igen, ők vihogtak, mint a ribik.
Ezen éppen meg sem lepődtem volna, hiszen a legtöbb szabad idejüket így töltik.
Ám ami utána következett, az rendesen kiborította nálam a bilit.
Perceken belül megérkezett hozzájuk drágalátos "elfoglalt" barátném, Katie! Az ötfős társaság mindegyik tagját háropm puszival (!!) köszöntötte, majd leült Gracie mellé, és egy perc múlva már ő is pont úgy viselkedett, mint a másik kettő.
Eleget láttam. Programja van, mi? Egy csapat tiniribancért meg pár full idegen fiúért ejtett, és még csak el sem mondja? Ki ez, és mit csinált Katelynne Larson-nal?
"Nem, nem szólok!" és "Most keverek le neki egy hatalmasat!" viaskodott a fejemben, és hosszú csata után az előbbi győzött. Dühös voltam, sértett és tanácstalan.
Úgy döntöttem, nem mondom el neki, hogy láttam. Álltassa csak magát, ha neki úgy tetszik!
Nem tudtam, mit kellene tennem, és ez csak még jobban dühített. A könnyeim elborították az arcom, legszívesebben ordítottam volna. Úgy éreztem magam, mint akit szembeköptek. Ledobtam a kezemből a könyvet és elrohantam. Hazáig futottam, ahogy csak bírtam.
Otthon aztán fogtam egy 100-as doboz zsepit és beviharzottam a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót.
Ja igen, mondtam már, hogy egy érzelmi toprongy vagyok? A fulladozva nevetés és a fulladozva sírás között gyakran csak másodpercek telnek el, és talán az önfejűségem meg igazságérzetem miatt, de rendkívül egyszerű engem vérig sérteni.
Apu még nem volt otthon, anyu meg már hozzáedződött a kedélyhullámzásaimhoz. Tudja, ilyenkor a legjobb, ha békén hagy. Ha valami fontos, úgyis elmondom.
Szóval törökülésben leköltöztem a padlóra, magam mellé vettem dobozos haveromat és csendesen bőgtem. Mily' szép az élet!
Nagyjából hallottam, hogy anyu pakol valamit, aztán csengetnek, ajtót nyit, beszél valamit. Ám amikor olyasmit mondott, hogy "a szobájában van, menj csak be!" akkor felkaptam a fejem. Kat? Hiszen ő általában az ablakon át közlekedik!
Nem is volt több időm hezitálni, máris kopogtak az ajtómon.
-Gyere!- kiabáltam ki. Óvatosan nyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésemre Gabe dugta be rajta a fejét, és kezében egy könyvvel besétált.
-Ezt elhagytad, Hugika!- mutatta felém az általam eldobott regényt, és letette az asztalomra.
-Gabe, te mit keresel itt?- kérdeztem megütközve, mire "bátyusom" lehuppant mellém a szőnyegre, mintha csak otthon lenne.
-A parkban deszkáztam, és megtaláltam a könyvedet. Gondoltam, visszahozom. De valószínűnek tartom, hogy nem az Üvöltő szelek miatt sírtad bucira a fejed, szóval ki vele!- nézett rám komolyan.
-Jajj, bátyó, biztos akarod te azt hallani?- sóhajtottam nagyot és a vállára hajtottam a fejem.
-Biztosan, úgyhogy akár kezdhetnéd is!- bólintott, én meg szépen, részletesen beszámoltam neki mindenről.
Türelmesen végighallgatott, figyelt, nem szólt közbe.
Szóval, Gabriel Barham, vagyis bátyus. Alig pár hónappal idősebb nálam, velünk szemben lakik, és konkrétan szinte együtt nőttünk fel, tehát érthető okokból olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Ő ez a tipikus, mindig vigyorgós deszkás srác, minden poénra kapható és bárkit egy pillanat alatt megnevettet. Emellett rendkívül normális, meg minden, szóval mondanom sem kell, eszméletlenül örültem neki, hogy jött.
-Mit gondolsz, bro?- kérdeztem a végén.
-Hát, sis, én semmit nem gondolok inkább, de azt tudom, hogy mit fogsz csinálni!- mondta.
-Jó neked, mert én nem tudom.
-Mikorra kell hazaérned?
-Hétre, miért?- néztem rá furán.
-Ellógunk picit. Elkérlek anyudtól, addig öltözz át! Tiszta föld a nadrágod.
-Ja, elnyaltam hazafelé.- magyaráztam.
-Sejtettem!- legyintett, és kiment. Felvettem egy tiszta farmert, a kedvenc Nirvana-s pólómat, megmostam az arcom és csatlakoztam a konyhában anyut boldogító Gabe-hez. A kezembe nyomta a görkorimat, mire ismét hülyén néztem rá.
-Deszkával vagyok, sis!
-Értem!- bólintottam, és felhúztam a görit.
-Indulhatunk?- kérdezte.
-Persze. Anyu, mi lépünk, hétre itthon vagyok. Pusza!- léptem hozz, és két puszit nyomtam az arcára.
-Rendi, vigyázzatok magatokra!- intett anyu, és mi el is indultunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése