Broken and Damned- 6.rész

Összetörtem, megaláztak. A szívem kitettem ennek a hálátlannak, kilenc éven keresztül. Hát mit vétettem? Tényleg ekkora, megbocsáthatatlan bűn a jó szándék és a boldogulni vágyás?!
A könnyeimtől alig láttam, meg-megbotlottam út közben. Volt, mikor csak vonszoltam magam, volt, mikor rohantam ahogy csak tudtam, úgy tettem meg a két utcányi távot.
A szüleim nem voltak otthon, mikor hazaértem. Remegett a kezem, ezért percekig szerencsétlenkedtem a kulccsal, mire sikerült bejutnom.
Az asztalon egy cetlin anyu üzenetét találtam. "Hello, Lizzy! Apáddal moziba mentünk, fél kilenc körül érkezünk. A vacsid a mikróban, feküdj le időben. Bármi van, hívj, vagy szólj Joanne néninek! Puszi: anyu"
Háromszor is elolvastam az üzenetet, fel-alá járkáltam, mint egy idegbeteg. Aztán öntöttem magamnak egy pohár vizet, és leültem. Apró kortyokban ittam meg felét, az ujjaimmal doboltam az asztalon.
Nem találtam a helyem.
A maradék vizet egy húzásra lehajtottam, megfordítottam a cetlit és írtam.
"Anyu! Kicsit padlón vagyok, de ne aggódjatok! Átmegyek Barham-ékhez, dumálgatunk kicsit Gabe-bel, Ha bármi van, szólok Joanne néninek. Puszi: Lisa"
Eltettem magamnak egy csomag zsepit, bezártam a lakást. Átmentem az utca túloldalára és becsengettem a Barham család ajtaján. Gabe anyukája, Joanne néni nyitott ajtót. Mrs. Barham a negyvenes évei elején járó, kedves arcú, szeretetre méltó asszony. A második anyukám...
-Lisa, de jó, hogy jössz! Gyere be!- nyitott ajtót mosolyogva. Beléptem a házba.
-Jo néni, Gabe itthon van?- kérdeztem halkan.
-Hogy lenne itthon? Hiszen folyton csavarog. De te sápadt vagy és sírtál. Mi a baj?
-Nincs semmi baj. -szipogtam - Csak összevesztem Katelynne-nel és nagyon szeretnék beszélgetni egy kicsit a bátyussal.
-Összevesztetek? Ti? Mi történt a világgal?- nézett rám kérdőn. -Várj. Ülj le, egyél pár falatot, utána menj le a Barlangba, ott van az a haszontalan kölyök. Majd kimentelek a szüleidnél!- mosolygott rám. Nagyon bírom Jo nénit, egy tündér!
-Köszönöm, de nem vagyok éhes, inkább megyek!- álltam fel és elindultam az ajtó felé, de visszafordultam. -Kapok egy potya ölelést?- néztem rá a pótanyumra.
-Kettőt is!- húzott magához. Tudod, nagyon jól esett akkor egy ölelés, még akkor is, ha Katelynne menthetetlenül cikinek tartja 14 évesen.
-Indulok.- engedtem el, és kiléptem az udvarra.
-Vigyázz magadra!- intett Mrs. Barham és becsukta mögöttem az ajtót. Ránéztem a karórámra. Fél nyolc volt. Elindultam hát a Barlang felé.
Csendben mentem, gyorsan, és végig sírtam.
Tudtam, hogy a hangszerbolt nyolcig nyitva tart, tehát a Barlang is.
Beléptem az üzletbe, köszöntem az eladónak és berontottam a hátsó helységbe. Hirtelen, atombomba-szerű érkezésem hatására négy idegen szempár szegeződött rám. Gabe nem volt ott.
Már éppen készültem, hogy csendben, megszégyenülve kihátrálok a képből, amikor ismerős hangot hallottam az egyik sarokból. Egy semmivel össze nem téveszthető hangot: Kellin hangját.
-Lisa, hát te?- kérdezte meglepetten, és hozzám lépett.
-Hello, Kellin! Gabe-et keresem, nem láttad?
-De, nagyjából fél órával ezelőtt ment el. Szerintem a parkban deszkázik.- mondta.
-Remek. Köszi. Akkor én megyek is!- fordultam meg.
-Várj, nem gondoltad, hogy nem segítek megkeresni?- jött utánam.
-Pontosan miért is tennéd?- kérdeztem vissza.
-Sápadtan és kisírt szemmel megjelensz itt, mint valami kísértet, és sötétedés után egyedül elindulnál, hogy egy közös barátunkat megkeresd. Ennél nagyobb őrültséget nem is tehetnél! Nem. Veled megyek, megkeressük, leadlak neki és szépen hazasétálok. Vili?- nézett rám.
-Vili.- bólintottam.
Kiléptünk a már majdnem teljesen sötét utcára, és elindultunk a park irányába. Percekig csendben lépkedtünk egymás mellett.
Rendes dolog volt tőle, hogy elkísért, és ismét rá kellett jönnöm, hogy belebolondultam. És ezt a tényt egyszerűen nem bírtam ép ésszel elviselni.
Végül ő törte meg a csendet.
-Szabad tudni, hogy min buktál ki ennyire?- érdeklődött.
-Összevesztem a legjobb barátnőmmel. Aki történetesen teljesen megváltozott, ellenem fordították, és most engem hibáztat a szülei hülyesége miatt. Röviden ennyi.- magyaráztam.
-Értem.- bólintott.
Két percen belül megtaláltuk Gabriel-t is. Illetve, ő talált meg minket.
-Húgi! Kellin! Halihó!- intett felénk.
Odasiettem hozzá és lendületből meg is öleltem.
-Bátyus, gáz van.- motyogtam.
-Jó, mondj el mindent!- mondta, és Kellin-hez fordult. -A barátságunk és a testi épséged érdekében merem remélni, hogy nem miattad borult ki, Bostwick!- khm, bátyus fenyegetőzik... Nem ez a gáz, hanem, hogy az ígéreteit mindig beváltja. Dobos kölyök, na!
-Nyugi van, haver, én csak elkísértem.
-Szerencséd!- rendezte le az ügyet bátyus, és visszafordult hozzám. -Katie?
-Igen. Azt hittem, rendeződik a dolog, de folyton azzal traktálják a szülei, hogy miért nem teljesít úgy, mint én,  és ezért engem hibáztat. Totál nekem esett, olyan volt, mint valami eszelős, és azt vágta a fejemhez, hogy elnyomom, befolyásolom és rosszat akarok neki. Ja, és hogy az a nyomorult kis csőcselék meg a fanclubja milyen jó emberek, én meg valami ki*aszott gonosz vagyok. Rendesen felnyomta az agyam, szóval a végén kiosztottam a szebbik stílusomban, mire kijelentette, hogy a továbbiakban semmi szüksége rám és a barátságunkra, leszar mindent és mindenkit, és csak magának meg a Carpe Diem-nek él.
-És te?
-Sok boldogságot kívántam neki, sarkon fordultam és hazamentem. Otthon nem volt senki, úgyhogy átmentem hozzátok, anyud azt mondta, a Barlangban vagy, onnan pedig Kellin kísért idáig.- fejeztem be.
Apropó, Kellin... Ígéretéhez híven, valamikor felszívódott. Észrevétlenül, szó nélkül lelépett. Pozitívum, nem akart belefolyni a dologba, amihez tulajdonképpen semmi köze. Negatívum, keveset láttam..!
Bár, tudod, ahhoz túlságosan K.O. voltam, hogy még maradjon energiám szerelmesnek lenni. Nem ment. Teljes közönnyel vettem tudomásul, hogy elment.
-Értem. Elmondásod alapján kissé idegbajos, de teljesen korrekt voltál. Katelynne meg...Mindent egybe véve, nem lepődtem meg, hogy bekattant, inkább azon, hogy most tette. Az is igaz, hogy nem egészen normális, amit a szülei művelnek, de könyörgöm, minden felmenőnek van valami bogara! Kisebb vagy nagyobb, de mindnek van! Viszont lehet velük kommunikálni. Még Mr. és Mrs. Larson-nal is! Ennél rosszabbul nem is reagálhatta volna le a dolgot. Tudod, adok neki egy hónapot. Ha valami orbitális isteni csoda folytán megvilágosodik és észhez tér, fogadd el a bocsánatkérését, és próbáld meg újra a régi Katie-ként kezelni. De ha ilyen marad, akkor felejtsd el! Mert akkor ha meggebedsz, az is hiábavaló. Ennyit tudok mondani.
-Köszi bátyus! Egy angyal vagy!- mosolyodtam el.
-Még szép!- nevetett és a vállamra tette a kezét. -Egy jótevő veszett el bennem! Lisa, ha fejen állnál és ketyegnél, akkor sem tudnál lerázni! Én mindig melletted leszek, érted?- mondta.

Természeti katasztrófa- 5.rész

Másnap reggel a suliban egy kisírt szemű, maga alatt levő Katelynne fogadott. Erőt vettem magamon, és odamentem hozzá.
-Elmondod?- ültem le mellé.
-Hagyjál!- fordult el. (Mivaaan?!)
-Mi a probléma?- kérdeztem újra.
-Nincs probléma! Tökéletesen vagyok, nem látod?- fordult vissza idegesen.
-Ilyenkor nekem próbálsz hazudni, vagy magadnak?
-Talán mindkettő.- húzta gúnyos mosolyra a száját.
-Egyik sem jött össze, szóval szeretnéd elmondani!
-Ha annyira tudni akarod, mindenki csesztet. Mindenki, érted? Rontottam félévkor, ezért az osztályfőnök szólt anyáméknak. Két megveszekedett tized miatt! Hát ha én történetesen két tizeddel hülyébb vagyok, mint az előre betervezett sablon, akkor mindjárt rossz ember leszek?! Tehát: az ofő csesztet, mert rontottam. Aztán a szüleim, mert rontottam, és mert "micsoda szégyen, hogy szólnia kellett az ofőnek". Tegnap délután anyum felhívta a tiédet, hogy mikor érek haza, mire anyukád közölte, hogy nem is voltam nálatok, és hogy te Gabe-bel mentél valamerre. Csak egy egészen picit, egy apró dologban nem tudtatok volna falazni nekem? Annyira nagy kérés?!- támadt rám.
-Állj le, Katie, anyu semmit nem tud, még most sem! Nem tudja, hogy Myláékkal voltál!
-De én nem...-kezdte volna, de félbeszakítottam.
-Katelynne, már megint hülyének nézel? A saját két szememmel láttalak!
-Te kémkedsz utánam?- csattant fel.
-Eszem ágában sincs kémkedni utánad! Csak, tudod, a park egy nyilvános köztér. Bárki bemehet, nem kell hozzá belépő vagy meghívás.- magyaráztam neki.
-szóval te láttél?- kérdezte.
-Igen, ha arra célzol, láttalak, amikor három-négy évvel idősebb idegen fiúkat puszilgattál.- bólintottam. Katie a válaszom hallatán lesápadt, és egész nap kerülte a témát, csak felszínes dolgokról beszélt.
Órák után aztán megkérdezte, hogy átmennék-e hozzájuk délután. S bár általában a mi házunk a "főhadiszállás", örömmel mondtam igent.
Egy borzalmas délután. egy parádés reggel és egy viszonylag szótlan nap után, hazafelé menet Kat végre ismét olyan volt, mint amilyen lenni szokott: vidám, mosolygós, cserfes.
Letettem arról, hogy megértsem, miért változik percről percre a viselkedése, ehelyett inkább csak próbáltam magam jól érezni
Mikor odaértünk hozzájuk, Kelly néni örömmel fogadott minket. Beengedett, mi meg egy doboz süti meg egy üveg narancslé társaságában bevettük magunkat Katie szobájába. Fizikát írtunk, bioszt meg nyelvtant és rengeteget nevettünk. Miután végeztünk, estig beszélgettünk. Ott kuporogtunk az ágyán, Kat ölében a plüssmajma, hülyéskedtünk és dumáltunk. Hiányzott már az ilyen. Olyan volt, mintha töltőre tettek volna. Persze az előző nap témáját egyikünk sem hozta szóba. Utólag nézve látom már: hiba volt (mégpedig igen nagy hiba!) hogy homokba dugtam a fejem. Persze akkor jó megoldásnak tűnt...
Hét előtt pár perccel kísért ki, akkor indultam volna haza. Beszéltünk még pár szót, amikor Kelly néni kiszólt Kat-nek.
-Várj meg, egy perc és jövök!- mondta és bement.
Én meg vártam. Bentről az anyukája kiabálása hallatszott. Pontosan értettem minden szavát. "Katelynne, miért nem segítesz soha a házimunkában? Csak annyit kértem, hogy seper fel, és te képtelen voltál megcsinálni! Önző vagy és mérhetetlenül lusta!"
Kat válaszát nem egészen hallottam, mivel ő nem ordítozott, de valami olyasmit mondott, hogy egész délután velem volt és tanultunk, alkalma sem volt megcsinálni. Igazat adtam neki, én is mindig vacsi után segítek be anyunak.
"Nem érdekel!"-hallottam Kelly néni kiabálását.- "Lisát használod kifogásnak, pedig éppen róla kellene példát venned! Osztályelső, mindig segít a ház körül, és nem hiszem, hogy valaha is nekiállt volna veszekedni az anyjával, mint te! Miért nem tudsz olyan lenni, mint Lisa?"

Ez szíven ütött. Komolyan azt akarja, hogy a lánya olyan legyen, mint én? Hozzám méri Katelynne-t? De miért? Én sem tudnék olyan lenni, mint ő, neki sem kell olyannak lennie, mint nekem! Mert akkor nem barátok lennénk, hanem klónok. Igaz, hogy osztályelső vagyok, de nekem ehhez van adottságom. Kat sem hülye, de vele ellentétben én még egy pálcikaembert sem tudnék lerajzolni. És akkor mi van? Mindig segítek a ház körül? Hát ha az annak, számít, hogy naponta egyszer elmosogatok, akkor ja. De könyörgöm, ezt Katie is megteszi! És hogy nem veszekszem anyával? Ezt meg mégis honnan veszi? Az életem egy hatalmi harc az életemért. Lehet, hogy kevesebbet veszekszünk, de ennek is van egy oka: a szüleimet már annyira görcsösen érdekli a jövőm, hogy ez az egyetlen, amivel velem kapcsolatban foglalkoznak. A jelenem csak annyira izgatja őket, hogy elég jó-e a jövőmhöz. És hogy van lelkem is? Na, azt talán még tudomásul se vették. Szóval igen, valóban kevesebbet veszekszünk, de csak azért, mert az egyetlen dologba, amivel foglalkoznak, nekik megfelelően teljesítek.
Sem szent, sem jó nem vagyok, hogy bárkinek példát kelljen rólam vennie, pláne nem Katelynne-nek!

Katie sírva, dühöngva viharzott ki az ajtón, és annyira becsapta maga mögött, hogy azt hittem, kiszakad a keretéből. Egyenesen hozzám rohant, megállt, előttem, szóhoz jutni sem hagyott.
-Elegem van! Utálom, érted, utálom ezt az egészet, és legszívesebben elmenekülnék a saját életemből. És tudod, miért is van ez? Várj, illusztrálom! "Miért nem tudsz olyan lenni, mint Lisa? Soha nem leszel olyan jó, mint Lisa! Lisa olyan okos, miért nem vagy te is az?"- utánozta az anyját kiparodizálva.-Egyfolytában ezt és ehhez hasonlókat hallgatok. Eddig bírta. Eddig és nem tovább. Nem állítom, hogy erről te tehetsz, mindketten tudjuk, hogy nem így van. De gyűlölöm, hogy melletted örök második vagyok. Legjobb barátnőkként egyenlőnek kellene lennünk nem? Úgy érzem, megingott a kapcsolatunk, mert melletted nem lehetek önmagam anélkül, hogy valaki hozzád hasonlítgasson. Nem érted, miért lógok Mylával meg a többiekkel, ugye? Hát azért, mert mellettük nem kell olyan kibaszottul tökéletesnek lennem! Mellettük nem Lisa Richards-klónnak kell lennem, hanem Katelynne Larson-nak. Te befolyásolsz engem. Ők nem.
-Jó, ezt most fejezd be! Mi az, hogy én befolyásollak? És hogy ők nem? Mellettem csak másodhegedűs lehetsz, úgy gondolod? Nem veszed észre, hogy mindent úgy tette, úgy intéztem, hogy hasznodra váljon? Nem veszed észre, hogy kettőnk közül mindig te voltál előtérben? És nem veszed észre, hogy a világon talán az egyetlen olyan ember voltam, aki nem akart manipulálni, megváltoztatni vagy hasonlítgatni, hanem úgy fogadott el, szeretett és tisztelt, amilyen voltál? Amilyen voltál és nem amilyen lettél! Ugyanis rohadtul megváltoztál, és a végén még ugyanolyan agyatlan plázarébé leszel, mint Myla és a sleppje! És ha olyan leszel, az nem az én felelősségem lesz, hane, csak egyedül a tiéd, és ne csodálkozz, ha majd azt mondom: nem érdekel. Ha ezt mind nem veszed észre, Katelynne, akkor nagyon sajnállak, mert vak vagy, és a továbbiakban nincs miről beszélnünk!- lehet, hogy kissé alpári és drasztikus módon, de végre elmondtam a véleményem. Sírva kiabáltam vele, ő pedig magán kívül kiabált vissza rám.
-Nincs miről beszélnünk, ez igaz. Befejeztük, ennyi volt, ennyire voltál elég, mostantól nincs szükségem rád! Mostantól kezdve nem fogok senkinek az elvárásaival meg a szarságaival törődni! Majd meglátod, hogy elég erős leszek nélküled is! Kinek kell a barátságod, Lisa? Mert nekem nem! Mától fogva csak magamnak élek! Magamnak és a Carpa Diem-nek!- fájtak, bántottak a szavai, de látszott, hogy komolyan hisz abban, amit mond. A tekintete szinte eszelős volt.
-Élj boldogan, Katelynne!- motyogtam.
Sarkon fordultam és hazamentem.

Faith, Hope and Misery- 4.rész

Kiléptem az utcára, és teleszívtam a tüdőmet a friss levegővel.
Május lévén, még bőven világos volt, és elég meleg is. A görkorimmal a kezemben, zokniban lépkedtem  hazafelé. Van egy rendkívül rossz szokásom: gyaloglás közben mindig elkezdek filozofálni. Igen, tudom, a gondolkodás rég kiment a divatból, de azért még szoktam. Öreg hiba...
Van olyan, hogy az ember kettősséget érez. Akkor én most hármasságot? Négyességet? Skizofréniát?
Legjobb lesz, ha pontokba szedem!

1.) Roppantul idegesített és aggasztott Katelynne viselkedése, és ezzel kapcsolatban egyszerre volt bennem félelem, sértettség, aggodalom, és tehetetlen düh. A viselkedése miatt én szégyelltem magam helyette, és rettegtem attól, hogy el fogom őt veszíteni.

2.) Minden eddiginél jobban gyűlöltem Mylát, Gracie-t és Sophie-t. Eddig azért utáltam őket, mert üresfejű, bunkó, hisztis rébék, most már viszont azért, mert kísértetiesen rossz irányba befolyásolták Katie-t, ami pedig szinte egyenlő a lehetetlennel. Nekik sikerült...

3.) Rendkívül hálás voltam Gabe-nek, amiért rám szánta a délutánját, meghallgatott, és mindent megtett, hogy jobb kedvre derítsen és terelje a gondolataimat. De leginkább azért, mert észrevette, hogy szükségem van rá, és mellettem állt, mikor senki más nem tette. Ő egy igaz barát.

4.) Egy Kellin Quinn nevű hurrikán vonult végig amúgy sem túl bélés lelkivilágomon, és csak még nagyobb káoszt okozott. A "de jó, hogy megismertem" és a "mi a f*szért kellett megismernem" percenként váltakozott bennem, minden második gondolatom ő volt, és alig vártam, hogy újra láthassam. És bár nem éreztem késztetést arra, hogy mindenhová rózsaszínű szivecskéket rajzolgassak (soha nem voltam valami csillámpónis teremtés), egy valamiben holtbiztos voltam: szeretem őt.

A Barlangban- 3.rész

-Gaaabrieeel!- ordítottam ennek a szerencsésnek.
-Mondjad!- gurult mellém.
-Elmondanád, hogy mégis hová megyünk?
-Nem. Csak gyere utánam!-zárta le az ügyet, és már ment is tovább.
-Hülyét kapok tőled.- mondtam, s bár nem volt rá túl nagy hatással a maratoni szemforgatásom, én is elindultam.
Pár percig csendben haladtunk a "titokzatos" célpontunk felé, aztán Gabe lefékezett Johnson bácsi hangszerboltja előtt.
-Hugika, tudod-e, mi van a bolt mögött?- fordult felém.
-Nem t'om, gondolom, Johnson bácsi lakása.- vontam meg a vállam.
-A-a! Közkeletű tévedés! Johnson bácsi egy utcával arrébb lakik.- magyarázta, és felsietett a lépcsőn. Benyitott, köszönt az eladónak és gondolkodás nélkül átvágott a helységen. Jobb híján követtem a példáját.
-Hátra megyünk, oké?- kérdezte az eladótól.
-Oké, menjetek csak!- bólintott az.
-Van bent valaki?
-Csak a Bostwick kölyök.- válaszolta a pasas, mire bátyus kinyitotta "Narnia kapuját".
Ám ami az ajtó mögött volt, az ezerszer jobb, mint bármilyen Narnia.
A jól megvilágított, kissé lepukkant, ám tágas, otthonos helységben a rockzenéléshez szükséges minden eszköz megtalálható volt: egy gitárállvány telepakolva az említett hangszer minden népszerűbb fajtájáva, az akusztikus basszustól a ritmusgitárig; a jobb oldali fal mellett egy egszen jó állapotú dobfelszerelés állt, valamint a szemközti kkét sarokban egy-egy kisebb teljesítményű erősítő, a kettő között egy megviselt kanapé, aminek a támláján gitárral a kezében ült egy korunkbeli srác, és a Rape Me-t játszotta.
-Aztarohadt...- csúszott ki végül a számon e felettébb költői vélemény.
-Üdvözöllek a Paradicsomban!- mutatott körbe egy teátrális mozdulattal Gabe. -Ez itt a Barlang, ide járunk le zenélni. A szabályok a következők: gyere be, használd, érezd jól magad, de vigyázz rá és tedd vissza a helyére.- magyarázta, miközben lehuppant a dobszékre.
-Már értem, miért vannak úgy oda a srácok Johnson bácsiért.- nevettem fel. Még mindig le voltam nyűgözve.
-Remek ember! Mi vagyunk a rajongói.
-És ő is a fanclub tagja?- biccentettem a gitáros fiú felé, akit már futólag nézve is, khm, szemre valónak találtam.
-Ja, ő? Ő is, igen. Az én sulimba jár, velünk egyidős, elég jó fej. Normális. Haverok vagyunk.-mondta. -Kellin!- kiáltott oda neki.
-Szeva, Gabe!- nézett fel, és elindult felénk. -Hello!-köszönt nekem is.
-Hello. Király volt a Rape Me-d.- üdvözöltem.
-Köszi. Ha jól sejtem, szereted.- mutatott le az agyonhordott In Utero-s pólómra.
-Hugika, ő itt Kellin! Kellin, ő meg Hugika.- rendezte le a formalitásokat legdrágább bátyókám.
-Kellin Quinn Bostwick- nyújtott kezet.
-Lisbeth Richards.- mutatkoztam be. Kezet fogtunk, ami kissé hülyén érintett... Van ugye az a bizonyos kis áramütés, tudod. Na, engem inkább agyonvágott a kettőhúsz.
Kis leírás: 170 centi körüli, nyúlánk alkatú, világosbarna hajú, kék szemű srác, eszméletlenül aranyos mosollyal. Valamint az átlagnál kissé magasabb hangjában valami megnyugtató, laza hanghordozással.(Igen, akkor még ennyit tudtam róla. Hát még később, mikor meg is ismertem!)
Eltalált a nyomorult kis archaikus pelenkás hülyegyerek!
Szerencsémre mindkettő pasiból volt, szóval vakabbak voltak, mint hogy észrevegyenek rajtam bármit is.
Kellin a gitárja társaságában áttelepült a mellettünk levő székre, Gabe meg megdobott egy alufólialabdával. (Honnan volt nála? Rejtély, Gab elég fura dolgokat hord magával...)
-Alszol, Lisa? Gyere, ülj le!- mutatott a dobszékre, amin az előbb még ő foglalt helyet. -Dobolj egy kicsit.
-Megint vicces vagy, bro! Attól, hogy te évek óta dobolsz, én még azt sem tudom, melyiknek mi a neve. Én sem adok a kezedbe hegedűt, hogy tessék, játssz rajta, mint Paganini!
-Rendben, igaz. Nem kell mindjárt anyázni! Mutatok egy pár alap ütemet.- mondta.
Cirka tízenöt perc alatt tartott nekem egy gyorstalpalót, amivel - az ő szavaival élve - kiütögethettem magamból a feszültséget.
Nem mondanám, hogy nem terelte a figyelememet, hogy a tőszomszédságunkban egy 10-ből 13-as minősítésű srác mintha egy, a kedvenceimből összeállított listát játszana (akkor éppen a Four Horsemen-t), ám sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet, amiért hatalmas piros pontot érdemlek.
-Tommy Ramone-nak érzem magam!- ültem le vigyorogva.
-Tommy Ramone is vagy!- nyújtotta felém a dobverőket Gabe. -Én meg leszek a rajongótábor!- ült le elém.
-Nagy ovációt Tommy Ramone-nak!- konferált fel nevetve Kellin.
-Bizony ám!- bólintottam és megütöttem a pergődobot.
-Erősebben, Tommy!- szólt rám Gabe, és a fejembe nyomta a metronóm fülhallgatóját.
Szerintem egy bő órán keresztül elpüfölgettem szerencsétlen dobot. totál feldobódtam tőle.
-Na, milyen voltam?- vettem le a fülest.
-Sister, nem fogok hazudni néhol egészen fülsértően tévesztetted el az ütemet, de tehetséges kezdő vagy. Első alkalomhoz mérten pozitív csalódás. Én bénábban kezdtem.- dicsért meg bátyusom.
-Köszi. Hi-Five?- tartottam fel a kezem.
-Hi-Five!- csapott bele.
-Én is?- kérdezte Kellin.
-Te is! Bocs, hogy elnyomtalak a borzalmas kalapálásommal.- mondtam, és belecsaptam a tenyerébe.
-Nem gáz, Gabe mellett már megszoktam.- mondta.
-Hé, ember, türtőztesd az erőidet!- szólt rá Gabe.
-Fáj az igazság, Barham?- húzta tovább.
-Maximum neked, Quinn!- vágott vissza bátyóm, és beült a dobok mögé. - Mit hallanál, hugi?- fordult felém.
-Rátok bízom.-legyintettem.
-A 2000 Light Years Away-t ismered?- kérdezte Quinn.
-Persze, alap.- válaszoltam. Hülye kérdés volt...
Kellin bejátszotta az intrót, Gabe belépett. és valami remekül hangzott a dal, szóval én meg csak kamilláztam.
Konkrétan rohadtul meglepődtem, amikor szinte átmenet nélkül váltottak át a When I Come Around-ra.
Hát még akkor, mikor Kellin énekelni kezdett... Azt hittem, padlót fogok! Az a hang... Erőteljes, energikus, kiművelt, és kivételesen magas. Azt hiszem, a hangjába külön is beleszerettem.
-Sztárkodj Kellin!- szólt oda neki Gabe a zenés blokk elett.
-Rendben.- bólintott és elkiáltotta magát. -I say heeey-ooooh! C'mon!
-Heey-oooh!-lóbáltam röhögve a kezem.
-Hey! Hey! Hey!- kiáltotta
-Hey! Hey! Hey!- válaszoltam.
-Te ott, az első sorban! Gyere fel a színpadra!- mutatott rám. Játszotta az eszét? Ááá, dehogy!
"Ha már lúd, legyen kövér"- alapon sikítva rohantam a "színpadra". Az utolsó részt együtt énekeltük, és miután a képzeletbeli mikrofonba beleordítottam egy utolsó When I Come Around-ot, elvetemült énekes barátunk firkantott nekem egy képzeletbeli autogrammot.
Leültünk a jobb napokat is látott kanapéra, és szakadtunk a röhögéstől.
-10-es skálán mennyire vagyunk elmebetegek?- kérdezte Kellin.
-Tizenöt!- vágtuk rá drága bátyámmal.
-Elképesztőek voltatok!- dicsértem meg őket.
-Kösz!- biccentett Gabe. -Hugi, lassan menned kell. Elkísérjelek?- kérdezte.
-Ne kell, csak hazatalálok!- mondtam mosolyogva, és egy-egy öklössel búcsúztam tőlük.

2. rész- Gyűlnek a viharfelhők

Lehet, hogy fogyi vagyok, de egyre inkább nem értem, mi folyik körülöttem... Katie meghülyült! Egyszerűen bedilizett.
Na akkor kifejtem!
Nyolc éven keresztül le sem lehetett minket vakarni egymásról. Sokan akartak minket szétszedni, de senkinek sem sikerült. Minden egyes nap a suliban is és tanítás után is együtt lógtunk, mindent együtt csináltunk.
Együtt mentünk mindenfelé, egymás mellett ültünk a padban és együtt kaptunk igazgatóit, mikor összeragasztóztuk a matektanár zsebkönyvét.
Szóval érted, zsák és foltja voltunk. Ő a szép, én az okos. Ő a művészlélek, én az irodalmár. Ő a nyugis, én a pszichopata versenymániás. Ő a felelőtlen, én a "gondolkodó ember". És ami közös: mindketten totál őrültek.
Ennek ellenére, körülbelül egy hónapja Katelynne elkezdett megváltozni.
Egyre kevesebbet voltunk együtt suli után,.
Először csak egy-egy órával ment el előbb.
Aztán volt, hogy át se jött délután.
Mikor velem volt, ugyan úgy viselkedett, mint régen.
Azután elkezdett Myla-ékkal barátkozni, pedig előtte nem túl szép véleménnyel volt róluk.
Próbálta nekem megmagyarázni, hogy tévedett velük kapcsolatban, ám mostanra már nem csak én látom a változást a viselkedésében. Kezd olyan lenni, mint Myla és a talpnyalói, Gracie (fúúj, Gracie) és Sophie. Egyszerűen behódolt, pedig azon a véleményem volt, hogy Myla egy hatalommániás, hisztis ribanc, Sophie és Gracie meg az üresfejű, üres lelkű csicskái.
Nem mondanám, hogy teljesen beállt a sorba, de kompromisszumot kötött, ami rá nem igazán jellemző.
Az utóbbi időben odáig jutott, hogy már cikinek tartja azokat a dolgokat, amiket régebben imádott.
Az én gyermeklelkű barátném nem mászik velem fára, mert "nehogy még megszólják" vagy mert "nem akar gyerekesnek tűnni".
Mondja ezt az a lány, aki előtte még akár nyilvános helyen is holt lazán nekiállt prüttyögni, vagy hajnalban képes volt felkelteni, hogy menjünk ki focizni...
Úgy volt, hogy aznap délután nálunk marad és filmezünk. Még a szüleinkkel is le volt fixálva.
Harmadik szünetben aztán benyögte, hogy tegyük át másik napra, mert programja lesz.
Amikor megkérdeztem, hogy milyen program, azt felelte, hogy nem érdekes. Ennyivel lerázott!
Érted, már alapból a tény, hogy lerázott, már az rendesen felcseszte az agyam, na de hogy így? Kritikán aluli...
Úgy döntöttem, inkább hallgatok, mert a véleményemnek nem szokott túl pozitív felhangja lenni.
Szóval csendben tűrtem, ettől lesz az ember pszichopata orvgyilkos...
S bár a fen említett foglalkozást nem kezdtem el űzni, valamit mégis tennem kellett.
Tehát hazaslattyogtam, házit írtam, unalmamban még vasaltam is egy keveset, és azon filozofáltam, hogy Katelynne mitől buzult meg??
Választ nem találtam, elfoglaltságot ellenben igen: az Üvöltő szelek társaságában elindultam a park felé. Úgy gondoltam, hogy keresek magamnak egy szimpi padot, letelepedek és estig csak Catherine és Heathcliff szarságainak szentelem a figyelmemet.
Persze nem így alakult a dolog, amit mondjuk sejthettem volna, hiszen mikor volt nekem egy nyugis délutánom? Igen ritkán!
Valójában a következő történt: kimentem, kényelmesen elhelyezkedtem a pad támláján, és már-már belemerültem volna Emily Bronte mélyenszántó soraiba, mikor hangos vihogás ütötte meg a fülem. A hang irányába fordítottam a fejem, és egy nagyjából megszokott kép tárult elém: Gracie és Myla három idősebb, 16-17 körüli srác társaságában ültek egy asztalnál, és igen, ők vihogtak, mint a ribik.
Ezen éppen meg sem lepődtem volna, hiszen a legtöbb szabad idejüket így töltik.
Ám ami utána következett, az rendesen kiborította nálam a bilit.
Perceken belül megérkezett hozzájuk drágalátos "elfoglalt" barátném, Katie! Az ötfős társaság mindegyik tagját háropm puszival (!!) köszöntötte, majd leült Gracie mellé, és egy perc múlva már ő is pont úgy viselkedett, mint a másik kettő.
Eleget láttam. Programja van, mi? Egy csapat tiniribancért meg pár full idegen fiúért ejtett, és még csak el sem mondja? Ki ez, és mit csinált Katelynne Larson-nal?
"Nem, nem szólok!" és "Most keverek le neki egy hatalmasat!" viaskodott a fejemben, és hosszú csata után az előbbi győzött. Dühös voltam, sértett és tanácstalan.
Úgy döntöttem, nem mondom el neki, hogy láttam. Álltassa csak magát, ha neki úgy tetszik!
Nem tudtam, mit kellene tennem, és ez csak még jobban dühített. A könnyeim elborították az arcom, legszívesebben ordítottam volna. Úgy éreztem magam, mint akit szembeköptek. Ledobtam a kezemből a könyvet és elrohantam. Hazáig futottam, ahogy csak bírtam.
Otthon aztán fogtam egy 100-as doboz zsepit és beviharzottam a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót.
Ja igen, mondtam már, hogy egy érzelmi toprongy vagyok? A fulladozva nevetés és a fulladozva sírás között gyakran csak másodpercek telnek el, és talán az önfejűségem meg igazságérzetem miatt, de rendkívül egyszerű engem vérig sérteni.
Apu még nem volt otthon, anyu meg már hozzáedződött a kedélyhullámzásaimhoz. Tudja, ilyenkor a legjobb, ha békén hagy. Ha valami fontos, úgyis elmondom.
Szóval törökülésben leköltöztem a padlóra, magam mellé vettem dobozos haveromat és csendesen bőgtem. Mily' szép az élet!
Nagyjából hallottam, hogy anyu pakol valamit, aztán csengetnek, ajtót nyit, beszél valamit. Ám amikor olyasmit mondott, hogy "a szobájában van, menj csak be!" akkor felkaptam a fejem. Kat? Hiszen ő általában az ablakon át közlekedik!
Nem is volt több időm hezitálni, máris kopogtak az ajtómon.
-Gyere!- kiabáltam ki. Óvatosan nyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésemre Gabe dugta be rajta a fejét, és kezében egy könyvvel besétált.
-Ezt elhagytad, Hugika!- mutatta felém az általam eldobott regényt, és letette az asztalomra.
-Gabe, te mit keresel itt?- kérdeztem megütközve, mire "bátyusom" lehuppant mellém a szőnyegre, mintha csak otthon lenne.
-A parkban deszkáztam, és megtaláltam a könyvedet. Gondoltam, visszahozom. De valószínűnek tartom, hogy nem az Üvöltő szelek miatt sírtad bucira a fejed, szóval ki vele!- nézett rám komolyan.
-Jajj, bátyó, biztos akarod te azt hallani?- sóhajtottam nagyot és a vállára hajtottam a fejem.
-Biztosan, úgyhogy akár kezdhetnéd is!- bólintott, én meg szépen, részletesen beszámoltam neki mindenről.
Türelmesen végighallgatott, figyelt, nem szólt közbe.
   Szóval, Gabriel Barham, vagyis bátyus. Alig pár hónappal idősebb nálam, velünk szemben lakik, és konkrétan szinte együtt nőttünk fel, tehát érthető okokból olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Ő ez a tipikus, mindig vigyorgós deszkás srác, minden poénra kapható és bárkit egy pillanat alatt megnevettet. Emellett rendkívül normális, meg minden, szóval mondanom sem kell, eszméletlenül örültem neki, hogy jött.
-Mit gondolsz, bro?- kérdeztem a végén.
-Hát, sis, én semmit nem gondolok inkább, de azt tudom, hogy mit fogsz csinálni!- mondta.
-Jó neked, mert én nem tudom.
-Mikorra kell hazaérned?
-Hétre, miért?- néztem rá furán.
-Ellógunk picit. Elkérlek anyudtól, addig öltözz át! Tiszta föld a nadrágod.
-Ja, elnyaltam hazafelé.- magyaráztam.
-Sejtettem!- legyintett, és kiment. Felvettem egy tiszta farmert, a kedvenc Nirvana-s pólómat, megmostam az arcom és csatlakoztam a konyhában anyut boldogító Gabe-hez. A kezembe nyomta a görkorimat, mire ismét hülyén néztem rá.
-Deszkával vagyok, sis!
-Értem!- bólintottam, és felhúztam a görit.
-Indulhatunk?- kérdezte.
-Persze. Anyu, mi lépünk, hétre itthon vagyok. Pusza!- léptem hozz, és két puszit nyomtam az arcára.
-Rendi, vigyázzatok magatokra!- intett anyu, és mi el is indultunk.

1. rész- Mikor még tiszta az ég

-Istenem, legszívesebben megfojtanám azt a kis ribancot! Mi az, hogy nem vagyok olyan jó, mint ő?! Attól, hogy egy rohadt puncsos, nem győz le engem! Majd én megmutatom annak a hisztérikának, hogy kinek játssza az eszét!- igen, jó szokásomhoz híven fröcsögtem az utálattól és a különböző "kihanemén" gondolatoktól.
Szerencsémre ott volt mellettem a jól bevált idegnyugtatóm. Jó cucc, úgy hívják, Katelynne Larson. Aki nem mellesleg kb a Triász kor óta a legjobb barátnőm.
Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ilyen elvetemült pillanataimban ő az egyetlen élő ember, aki hatással tud lenni rám. Azokban a percekben is nagy szükségem volt néhány keresetlen szavára, amit tőle nem kellett külön kérni.
-Ember, mi lenne, ha esetleg visszafognád az erőidet, és akkor akadnál ki, mikor nem a fél utca bámul minket? Ez egy kisváros, megint rajtunk fog csámcsogni az egész Uncsifalva! Majd ha hazaértünk, együtt kitalálunk valamit a kis nyomorék ellen. - éés, Katelynne csodálatos stílus ismét visszahozta a józan eszem! El lennék veszve a hülye feje nélkül...
-Jó, jó, megint igazad van, öregem! Ezt akartad hallani?
-Igen! Szeretem hallani!- fordult felém nevetve. -Hé, ott a FA, mászunk egyet?- oh, a FA! A FA, amiről suttyó korunk óta úgy kell minket leimádkozni. A FÁT nem lehet megunni! Van egy ága, amiről mindketten fejjel lefelé szoktunk lógni, és olyankor a nénikék sápítoznak rajtunk egy sort, az olyan felettébb lélekemelő érzés! A FÁVAL csak egy gond van: a szomszédaink kertjében áll, akik pletykás, nyáladék emberek. Persze Kat általában megússza a lecseszést, az szüleihez nem jut el az infó...
-Persze, milyen kérdés ez?- kérdeztem vissza, mire Kat úgy, ahogy volt, ledobta a földre a táskáját és rohanni kezdet a FA felé. Nem nagyon értem, hogy lehet még egyáltalán életben, egyszerűen annyira felelőtlen, nem egyszer rántottam már vissza az úttestről autó/busz/kamion elől.
Felvettem a hátizsákját és az enyémmel együtt letettem a kertünk sarkában a padra. Hadd játsszon a gyerek!
-Lisa, merre vagy, nem jössz? Öregasszony!- cukkolt drága barátném. Ő már fejjel lefelé lógott.
-Édes kölyök vagy, említettem már?- kezdtem el felkapaszkodni szerencsétlen növényre, és egy perc múlva már én is szokásos, degenerált testhelyzetünkbe rendeződve szemléltem a világot.
Talán tíz percig tudtunk békében dumálgatni, amíg észre nem vettek minket a szüleim.
-Lisa, azonnal gyere le onnan  és állj neki a leckédnek!- kiabált anyu a konyhaajtóból. -Kat ott van veled?
-Nem vagyok itt, mondd, hogy nem vagyok itt!- súgta a delikvens.
-Kat? Ő azt üzeni, hogy nincs itt!- kiáltottam vissza anyunak.
-Te nagyon értelmes! - szólt rám Katelynne, és meglökött. Majdnem leestem...
-Ő is jöjjön be, majd megmondom a szüleinek, hogy együtt tanultok!- ordított rám nőnemű felmenőm.
-Jó, legyen!- egyeztem bele. -Ugroook!- közöltem jobb híján a járdával. Megszokás, figyelmeztetni kell a járókelőket, mielőtt valamelyik nyakában kötnék ki.
 Fél óra múlva a szobámban gubbasztva leckét írtunk. Illetve én leckét írtam, Katelynne meg egy rajztömbbel a kezében alkotott. Szó ne érje a ház elejét, Katie rajzai egészen elképesztőek, most is olyan Legolas-t varázsolt a papírra, hogy szinte megszólalt. Ám elődeink úgy tudják, hogy házit ír, és Legolas időigényes elfoglaltság. Így történt, hogy a rajza kikerült a falamra, és varázslatos módon még a matekleckéje is elkészült. Persze kisebb-nagyobb hibákkal, hogy ne legyen feltűnő. Nincs ott gond, ahol logika van, kérem!
Este fél hét volt, mire tündebarátunk elkészült.
-Szülők, haza kísérem Katie-t!- kiáltottam ki a szobámból aztán kimásztam az ablakon.
-Ki mondta, hogy mehetsz?- szólt utánam apu.
-Apuka, mindenből ötös vagyok, a házim kész, anyu azt mondta, nem kell most segítenem. Mi okból ne engednétek el, hogy hazakísérjem a két utcával arrébb lakó barátnőmet?- érveltem.
-Legyen, menjetek, de siess haza!- legyintett apu.
-Á, karácsonyra hazaérek!- mondtam ezt áprilisban. Jó gyerek imidzs lerombolva...

                                                                    XXXXXX

Kat épségben hazaért, szüleiben az a tudat élt, hogy megírta a háziját (végül is kész volt...), hét órára otthon voltam én is, vacsi után segítettem anyunak a konyhában, és ahogy előre elterveztem, kilenc órára "szunyakész" voltam.
Persze az éjszaka nem arra való, hogy az érett, felelősségteljes tinédzser aludjon, mert a másnapi irodalomórán le akarja mosni a pályáról a vetélytársnak sem nevezhető, nyalizós kis Gracie-t. Nem, az  éjszaka arra való, hogy sötét legyen, és kislámpa fényénél lehessen olvasni!
Szóval kilenc óra három perckor levettem a polcomról a Zabhegyezőt, kinyitottam az első oldalon és olvasni kezdtem.
Tizenegy ötvenhatkor végeztem az utolsó mondattal is, és becsuktam a könyvet, visszatettem a helyére. Kb tizenegy ötvenhétkor pedig beájultam.
Másnap persze olyan voltam, mint a mosott szar, de miután az irodalomtanár közölte, hogy az esszém az évfolyam legjobbja lett, boldog, elégedett mosott szarrá léptem elő.
Megmondtam, hogy jobb vagyok a csicska szájtépős Gracie-nél, be is bizonyítottam.
Na ki a király? ;)

Beköszönés

Hello, kedves Akárki! Légy üdvözölve!

Van pár dolog, amit tisztáznunk kell, mielőtt belekezdenénk. Én az írásba, te az olvasásba...
Ez egy FANFICTION blog, az én kis agymenésem, nem kell túl komolyan venni, még megárt!
Fanfic, mégpedig elsősorban Kellin Quinn, másodsorban természetesen Sleeping With Sirens fanfic.
CSAK, HOGY TUDD:

1.: Nem azért írok pont Kellin-ről, mert csak őt ismerem a zenekarból, hanem mert RÓLA AKAROK ÍRNI. Ennyi.

2.: Nem vagyok az a fajta "fanpicsa", aki meghallgatja az If I'm James Dean Then You're Audrey Hepburn-t, egy klippben meglátja a frontembert, és ő akkor most "huhh, de cejelmes".

3.: Az SWS-t egy hozzám közel álló ember ismertette meg velem. Nem azért vagyok fan, mert most az a "menő".

4.: Oda, hogy fanblogot írjak, hosszú út vezetett. Egyrészt, ki*aszottul sokat hallgattam a srácok zenéjét, másrészt átrágtam magam egy lerakatnyi bibliográfián.

5.: A sztoriban szereplő karakterek részint valósak, részint kitaláltak. A valós szereplőkkel a blog keretein belül "történő" események pusztán elmém szüleményei.  Bármi jót vagy rosszat írok róluk, a történet érdekében teszem. Előre is puszi&respect Katelynne-nek, remélem nem lesz kedve legyilkolni engem...! ;)

6.: Ez egy lovestory lesz. Nem szeretem a lovestory-kat, de úgy döntöttem, hogy ez most az lesz. Aki a sablonos, nyálas "első látásra k*rva nagy szerelem" dologra bukik, annak sajnos csalódást kell okoznom.

7.: A főhősnő szemszögéből, E/1.-ben írok, mert nekem ez vált be. Őt a hitelesség érdekében részlegesen a saját fő jellemvonásaimmal ruházom fel, ami nem jelenti azt, hogy beleélem magam a szerepébe.

8.: Nem azért írok fanfic blogot, mert olyan kis tinik*rva vagyok, aki sorban sz*pná le a banda tagjait, és Quinn-t is legalább háromszor. Azért írok, mert szeretem az SWS-t, imádok blogolni és az írás az életem.

9.: Akár tetszik, akár nem, a saját, kialakult, néhol bunkó, alpári, nyers, néhol egyenesen trágár, obszcén, ám nyílt stílusomban írok.
Csak mert ez az ÉN stílusom. Nothing Else...

                                  Na, ha ezeket így tisztáztuk, akkor rendben vagyunk!
                                                            Alles Gut!