...különben dühbe jövünk!- 10.rész

Miután kis szülői segítséggel becuccoltunk és belaktuk az ideiglenesen huszonkét ágyas szobává alakított hatalmas nappalit (22: 18 gyerek, 1 felnőtt meg mi hárman; szűkös, de lehetne rosszabb is), Jasmine vezetésével elindultunk, hogy felfedezzük a birtok teljes területét.
Nos, ez logikus, hiszen másnaptól smasszert kellett játszanunk... Viszont elpuhult, kényelmes városi fiatalok lévén (pfúj!) ez felért nekünk egy kisebb túrával. És még enyhén fejeztem ki magam...
Laza két óra séta után (és még mennyi volt vissza!) a kellemes, júniusi 30-35 fokos dögmelegben, fáradtan, lógó nyelvvel, és ijesztő szinten izzadva, nyugdíjas tempóban követtük Logan-ék még mindig felettébb energikus leánygyermekét.
Megerőltetve minden tagom minden egyes kis izomrostját, egy előre jól eltervezett megindulással beértem Jaz-t, hogy egyszerűbb legyen szivacsként magamba szívnom azt a csekély 3000 információ/perces adatmennyiséget, amit a fent említett nőnemű humanoid közölt velünk.
Illetve velem.  Ugyanis velem ellentétben a hímnemű humanoid-kezdemények tőlünk vagy öt méterrel hátrébb vonszolva magukat, egészen jól szórakoztak.
Hangos nevetésükre hátrafordultam, és így részem lehetett abban a rendkívül prózai látványban, hogy a két barom a szó legszorosabb értelmében véve a földön fetreng a röhögéstől. Ilyenkor erősen kétségbe tudom vonni az övék mellett a saját épelméjűségemet is, hiszen normálisan beállított tinédzserember nem vetemedik olyasmire, hogy két ilyen idiótával töltse értékes szabadidejét.
De én igen. És ezzel mindent elmondtam...
Mellettem Jasmine felvont szemöldökkel meredt hol a fogyatékkal élőkre, hol rám.
-Ezek- mutatott  feléjük- mindig ezt művelik?- kétségbeesetten tekintett rám.
-Szépet mondjak vagy igazat?- kérdeztem vissza.
-Igazat.
-Általában. Mondjuk idejük nagy részében. De tudnak teljesen normálisak is lenni.- magyaráztam.
-Te ugye bírsz velük?- a szemében már pánikot is felfedezett volna egy jó szakember.
-Persze! Bízd ide, rendet teszek!- bólintottam és egy hirtelen ötlettől vezérelve az övére csatolt lovaglópálca felé böktem: -Kölcsönadnád egy kis időre?
-Természetesen!- adta a kezembe nevetve. -Tetszik a mentalitásod, Lisa! Azt hiszem, jóban leszünk.
-Bízom benne!- mosolyogtam rá és határozott, gyors léptekkel indultam el az emberszabásúak felé.
Nagyon nem hatotta meg őket az érkezésem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem vették észre, amíg nem érezték a fejükön csattanó (általam vezérelt) lovaglópálcát.
-Felállni!- sziszegtem, ami nálam igen csak rosszat jelent. Ők meg engedelmeskedtek.
-Hugi, tedd le azt a szar ostort, ne bánts minket!- mondta Gabe.
-Először is, ez nem szar, de még nem is ostor, hanem lovaglópálca. Másrészt: én nem bántok, hanem nevelek. Harmadrészt: ok nélkül nem folyamodok spártai eszközökhöz, de ha indokolt, szemrebbenés nélkül. Negyed részt: mi a jó büdös franc volt olyan mérhetetlenül vicces, hogy ahelyett, hogy követnétek minket és figyelnétek, inkább a földön fetrengve röhögtetek, mint valami degenerált előember?- igen, szigorú üzemmódba kapcsoltam, de muszáj volt.
-Elmondjuk, ha leteszed a pálcát.- próbált alkudni Kellin.
-Gyermek, ilyet nem játszunk! Elmondjátok, és nem szabtok idióta, értelmetlen feltételeket, értem?- a legjobb tisztázni az erőviszonyokat.
-Oké, mondom.- bólintott Gabriel.- Szóóóval, vizualizáltunk ketrecharc mérkőzést. Azt próbáltuk megtippelni, ki jönne ki győztesként egy Jasmine Logan-CM Punk meccsből. De nehogy beköpj minket nála!- visszafojtották a nevetést, én meg csak bámultam értetlenül.
-Oké, ha jól tudom, CM Punk egy pankrátor, nem? Akkor mégis hogy a jó életbe kellene Jasmine-nek verekednie vele?
-Az hosszú!- legyintett drága barom bátyám.
-Van időm. Az elejétől!- adtam ki az utasítást.
-Az úgy volt...- fogott bele Bostwick-ék haszontalan kölke, én pedig már csendben imádkoztam.-Szóval pontozni kezdtük Jasmine-t. Merthogy nőből van. És jól néz ki. Szóval kilences. A tízből.- bökte ki.
Erre persze kinylt a zsebemben a bicska. Mi az, hogy csak úgy pontozgatnak? Mint valami rohadt versenylovat!
Nem csodálom, hogy tetszik nekik Jaz (magas, karcsú, szép arccal, hosszú, sötétszőke hajjal, és valami elképesztő, lenyűgözően magabiztos kiállással) , de könyörgöm, ezt ne pontozással fejezzék ki! Meg egyébként is, suttyó 14 évesek, Jasmine meg már 20!
-Oké. Kérdések. Egy: mit gondoltatok, kis taknyosok, Jasmine valami kifutóban tartott állatkerti állat, hogy csak úgy mérlegre tegyétek? Kettő: mióta olyan menő dolog tahó módon pontozgatni?- visszafogtam magam, nem ordítottam, nem ütöttem. Még.
-Hugica, felhomályosítalak erről a mély, filozófiai értelmű dologról!- tette a vállamra a kezét a Barham-ebbik istenbarma. -Na! A pontozásos módszer arra jó, hogy nekünk is legyen mivel szórakoznunk. Ez már egy ősi hagyomány. Nemes hagyomány, ápolni kell. Már nagyon sokszor alkalmaztuk, számtalanszor. De nyugodj meg, ellened nem követtünk el ilyen merényletet! Én a bátyád vagyok, Kellin meg halálosan fél tőled.- magyarázta.
-Hey, ember! Félni, meg tartani valamitől rohadtul nem ugyan az!- csattant fel az említett.
-Tökmindegy. A lényeg: a jelenlétemben nem pontoztok, jöttök utánunk, figyeltek és megpróbáltok legalább úgy tenni, mintha kicsit is normális homo sapiens-ek lennétek. Érthető a miheztartás?- néztem rájuk kérdőn.
-Kapitány, kapitányom!- kiáltott fel Gabe.
-Baromarc! Nem vagy holt költő!- csaptam a pálcával a fejére és hátat fordítva otthagytam őket.


*Kis offos dolog: nemrégiben holtan találták Robin Williams-t. Öngyilkos lett. Véleményem szerint minden idők egyik legtehetségesebb színésze volt. Mellesleg az egyik kedvenc filmem, a Holt költők társasága főszereplője, aminek a leghíresebb mondatát még Robin halála előtt vetettem papírra a fejezet utolsó sorai közé (Kapitány, kapitányom!- Oh captain, my captain!). Nyugodjék békében!*

Tanyára ménk, gyerekök!- 9. rész

Még a délelőtt folyamán segítettem anyunak vasalni meg ablakot pucolni, sőt még a kiskertet is kigazoltam. Érted? Ezt mind megcsináltam, csak hogy érezze a törődést, mert hát mégiscsak az anyám, vagy mi a szösz? Pedig hogy' utálom én ezt a dumát!
Egy órára végeztem mindennel, még egy ebéd is belefért, meg egy mielőttelmegyekazértmégmegcsinálomhogylásdmilyenrendesvagyok-mosogatás.
Utána ezredszer is átellenőriztük minden cuccomat, beszéltem apuval telefonon (az irodában hívtuk fel, jó szórakozást kívánt), anyu ezredszer is a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra.
Két óra előtt öt perccel Kellin anyukája, Mrs Bostwick parkolt le a ház előtt. Az autóból kiszállt a cingár, energikus srác, meg a hozzá kísértetiesen hasonlító édesanyja.
Elképesztő dolog a tulajdon két legjobb haveromat, Gabe-et és Kellin-t a szüleikkel látni. Nélkülük éretlen felnőttek, velük túlérett gyermekek. Talán én is ilyen vagyok.
Ja, igen: haver. Nem kell még egy nehezítő körülmény az életembe, így is van elég! Szóval döntöttem: többé nem gondolok rá úgy, mint a srácra, akiért odáig meg vissza vagyok. Nem. Barátra van szükségem, jóbarátra, ő pedig épp elég szimpatikus és normális, hogy jó sok munkával elérjük ezt. Tehát döntöttem, döntésem betartását pedig megparancsoltam magamnak. Hiszen magamhoz én vagyok a legszigorúbb.
Kettő előtt két perccel befutott Gabe is egy rakás táskával. (Na nem kellett sokat futnia, vagy 10 kemény métert is megtett...) Bedobott mindent az autó nyitott csomagtartójába és kölcsönös üdvözlések után úgy gondolta, segít nekem kipakolni. Preferáltam az ötletet!
Tehát megfogta az utazótáskám, meg a hátizsákom, én meg csatlakoztam hozzá egy irgalmatlan nagy bőrönddel meg a hegedűtokkal. Letettem és már fordultam is vissza a maradék cuccért, ami a kottaállvány volt és a...
A mosómedvém. Kellin kezében. Hogymiabüdösrohadtélet??? Erre aztán vérszemet kaptam.
-Vedd le a mocskos kezed a medvémről!- hördültem fel és kikaptam a kezéből szerencsétlen jószágot.
Röviden ismertetem a helyzetet: kedves-drága földi halandó! Ismerlek? Nem? Tökmindegy, a lényeg az, hogy a mosómedvém ezerszer fontosabb, mint a nyomorult életed!!!
Kedves olvasóim, ha pont akkor pont felénk jártatok volna, a következő jelenetnek lehettetek volna szemtanúi:
gyilkos pillantással méregetem a világot, közben ölelgetem a mosómacim. Gabriel teli pofával röhög, már az oldalát fogja. A három anyuka (mert hogy közben Jo néni is megérkezett) hülyén vigyorog, olyan "á, gyerekek!"-stílusban. Kellin utónevű fiatalkorú pedig kétségbeesett tekintettel figyeli a helyzetet, és nagy valószínűséggel fogalma sincs, mily' főben járó bűnt követett el azzal, hogy el akarta tenni a plüssömet.
Miután egészen helyreállt a rend, bepakoltam Billie Joe-t (így hívják a mosómedvémet) egy szimpi hátizsákba, elköszöntem anyutól, bepattantunk a kocsiba, és irány a szabadság. Vagyis inkább: SZABACCSÁG! Tanyára megyünk, muszáj asszimilálódni!
Természet, állatok, és rendes, istállóban tartható állatok is. Nem csak Gabe... Valamint gyerekek. Sok-sok gyerek.
Egész nyáron nem lesz egy szabad percem sem, minden este úgy fogok beesni az ágyba, mint egy másnapos zombi, akit végigkergettek egy városon. El tudsz képzelni ennél jobbat? Mert én nem.
Pontosan erre van szükségem, hogy sem időm, sem energiám ne legyen gondolkodni. Mert ha gondolkodom, az fáj...
Leszek inkább olajozottan működő gép.

                                                                     XXXXX

Pár percig csendben ültem Mrs Bostwick mellett (muhahaha, anyósülés) és részint a mellettünk elhaladó házakat figyeltem, részint a két nagyérdeműt, akik a hátsó ülésen ölték egymást.
-Bátor lány vagy te, Lisa, ha bevállaltad, hogy velük töltöd a nyarad!- mosolygott rám Mrs Bostwick.
-Ez nem bátorság, hanem elvetemültség kérdése, Mrs Bostwick!
-Szólíts Mary-nek, kérlek! És igen, talán igazad van. De az elvetemültek éltetik a világot.- mondta.
-Mary, kérdezhetek öntől valamit?- fordultam felé.
-Persze!
-Nem zavarja, hogy a fiával barátkozom?
-Lisa, te remek lány vagy, és ahogy figyeltelek téged és Gabe-et, úgy gondolom, nem lehet semmi kifogásom a barátságotok ellen. Ti ketten jó irányba terelgetitek a fiamat, amire szüksége is van, mint ahogy, ha jól tudom, pillanatnyilag neked is.- mondta.
-A cél egy jól működő három tagú szimbiózis.- bólintottam.
-Mint a tehén meg a lepke?-dugta előre a fejét értelmes bátyám. Szegény asszony csak nézett, hisze nem edződött hozzá a Gabriel Barham-féle agyzsibbasztáshoz. Ám ugye én már gyakorlott öreg harcos vagyok!
-Pontosan, én is épp a tehénre meg a lepkére gondoltam!- vágtam rá szemrebbenés nélkül, miközben a leghalványabb sejtelmem sem volt semmiféle lepke-tehén dologról.
-Á, az király! -bólogatott. - Hé, énekelünk?- tekintett körbe.
-Körülbelül két perc és ott vagyunk, miért ilyenkor jut eszedbe?- kérdezte tőle Kellin, de Gabe nem válaszolt, helyette inkább dalba fogott.
-What should we do with the drunken sailor? What should we do with the drunken sailor? What should we do with the drunken sailor early in the morning?- nyerítette. Küldtem felé egy gyilkos pillantást, de vagy nem értette, vagy, ami valószínűbb, szimplán nem hatotta meg.
Miután a G.Barham Productions előadásában hallhattunk olyan gyöngyszemeket, mint az Old McDonald Had A Farm és a Living Next Door To Alice (természetesen a Who The Fuck Is Alice-verzióban), buzgó imáim meghallgatásra találtak. Tehát megérkeztünk.
rövid ismertető:
a Logan-birtok a város szélétől alig néhány kilométerre van, és tulajdonképpen a fél világ kicsiben. Van itt rét, erdő, patak, szántóföld, domb, meg minden ami kell, és mindez egy helyi kereteken belül hatalmas területen. A birtok középpontja az épületegyüttes: hatalmas istállók, karámok, pajták meg miegyéb, valamint a ház. A ház, ami finoman szólva is valami monumentális megkoronázása mindennek, ami a kerítéseken és villanypásztorokon belül található. Istenke tudja csak, milyen régi: a Logan család első generációja óta uralja a környéket, de nehéz lenne megmondani, pillanatnyilag hányadik generáció lakja. Emeletes, szürkésfehér épület, vagy egy fél focipályányi terasszal, az ablakokban elképesztő mennyiségű virág, és ami a legjobb: belül teljesen modern, otthonos, bármely városi ingatlannal könnyedén felveszi a versenyt.
Végül egy kis érdekesség: a szabadban sétálgatva itt bármikor ugyanannyi eséllyel futsz össze egy tyúkkal, egy látogatócsoporttal, egy lóval vagy egy pávával. Merthogy a beszűkült, elbutult városi emberek előszeretettel járnak ki ide, hogy tátott szájukból csorgó nyállal, ostoba arcukon üveges tekintettel rámutassanak egy-egy állatra, és közöljék zseniális, újszerű megállapításukat, miszerint: "Állaaat!"
Hát ide érkeztünk meg. Az ifjabb Logan-ek egyike, Jasmine nyitott nekünk kaput.
-Megjöttek végre a mi segítőink!- üdvözölt minket mosolyogva.
-Meg, bár nem vállalok értük felelősséget!- nevetett Mary.

Omega és Alfa- 8. rész

Évzáró. Hőség. Tömegnyomor. Diri pofázik. (M)elegem van. De istentelenül.
-Lisbeth Richards-nak kiemelkedő tanulmányi eredményéért!- elindulok az emelvény felé, fél iskola tapsol. Odaérek. Diri hülyén vigyorog, a kezembe nyomja a jutalomkönyvet. Udvarias gyerek vagyok, kezet rázok vele. A diri tenyere, (meg úgy általában a diri) izzad, mint egy ló. Diszkréten a blúzomba törlöm a kezem, kedvesen mosolygok és lesétálok az emelvényről.
-Lisbeth Richards-nak a tanulmányi versenyeken elért kimagasló teljesítményéért!- hallatszik mögülem. Visszafordulok, ismét tapsolnak, hiszen ez a dolguk, az előbbi ceremóniát megismételjük. A diri tenyere még mindig rohadtul izzad. Lejövök az emelvényről, hát mit hallok?
-Lisbeth Richards-nak szorgalmáért és közösségi munkában való aktív részvételéért!- mostanra már átkozom a napot, mikor megszülettem. Vigyort erőltetek meggyötört arcomra, újra fellépkedek a hülye emelvényre, harmadszor is átveszem a jutalomkönyvet, harmadszor is kezet fogok az igazgatóval, és utána harmadszor is törölgetem a tenyerem. A tömegben elverekedem magam az osztályfőnökömig, közlöm vele, hogy mindjárt rosszul leszek. Odaadja a bizonyítványom, én pedig már rohanok is haza.

                                                                   XXXXX

Otthon odaadtam a szüleimnek a bizonyítványomat meg a jutalomkönyveket. Persze, örültem én is meg minden, de az elődeim teljesen el voltak ájulva, ami azért túlzás. Tényleg ez az egyetlen, ami őket érdekli: az eredmények.
Mindegy is, a lényeg az, hogy azzal a nappal megszűnt a házi őrizetem!
Ahogy hazaértem, dobtam is be a mosógépbe a rohadt inget meg szoknyát, lerúgtam a balerinacipőt. Megváltás volt, mikor újra farmert, bandás pólót (The Clash) és dorkót húzhattam.
Ezek után az első dolgom volt megkeresni Gabe-et.Három nep múlva indultunk a Logan-birtokra, szóval addig nem akartam folyton rajta lógni, viszont akkor muszáj volt vele lennem kicsit. Pár perce szabadultam, na!
Szóval ő deszkázott, én göriztem, és majdnem végig full csöndben voltunk, mégis valami iszonyat nagy lelki felfrissülést jelentett számomra.
Ugyanis öt hete és három napja hiányzik az életemből az az ember, akivel pisis korunk óta minden szabad időmet töltöttem. Nem, nem lépett le, nem tűnt el, mert az lett volna a jobbik eset. Nem, minden nap látom, de egyáltalán nem kommunikálok vele, ami olyan, mintha egy rohadt nagy tőrrel böködnének, és minden alkalommal, mikor az eszembe jut, megforgatnák bennem a tőrt.
Eléggé gáz volt mondjuk így, mivel az osztályunk csak annyit tudott és látott, hogy nem beszélünk. De mivel Katie csatlakozott a "menők" klikkjéhez, én egy kicsit a társadalom peremére kerültem. Nem nagyon, csak annyira, hogy ne kelljen túl sokat kommunikálnom, ami még jól is jött.
De elérkezett a várva várt nyári szünet is, ami így, hogy fix programom volt, felért a megváltással.
19-én délutánra terveztük a kitelepülést, és a szünet első napját, 16-át már el is töltöttem, mégpedig remekül, ugyanis imádok görizni, pláne bátyus társaságában.
Szüleim nagy megelégedésére otthon voltam hétre, ugyanis ez a szabály a szünetekre is érvényes.
Vacsinál a nyári melómról beszélgettünk. Anyuék nagyon jó ötletnek tartják, aminek eléggé örülök. Bár már azon is meglepődtem, hogy elengedtek, dehát és is űzöm a szülőnevelés csodás művészetét...
Őszintén szólva legyezgette az egómat, hogy a felmenőim preferálják a szociális jellegű nyári elfoglaltságom. Én kis naiv ugye azt hittem, azért támogatják a dolgot, mert ez egy nemes cselekedet, jobb emberré tesz, hogy tulajdonképpen rászorulóknak segítek, ráadásul gyermekeknek, ami még pluszban dicséretes. Igen, ezt gondoltam én. Buta, buta, buta!
Azonban az ególegyezgetésből rögtön hatalmas pofon lett, mikor apu közölte, hogy milyen jól fog ez mutatni a középiskolai felvételimben.
Mosolyogva bólogattam, mit is tehettem volna? El sem hinnéd, mennyire várom már a napot, amikortól majd soha többet nem kell mosolyogva bólogatnom..!
Szóval a szüleimnek a nagy szavak, mint a jó erkölcs vagy a keresztényi szeretet nem mondanak túl sokat, ám vannak olyan bűvös jelszavak, mint a "felvételi", a "gimnázium", az "egyetem" vagy a "bizonyítvány", amikre azonnal felkapják a fejüket, és felcsillanó szemekkel kezdenek órákat magyarázni.
És én ezt a legkevésbé sem értem...
De mindegy is, egyszerű földi halandóként tudtam, hogy soha nem is fogom megérteni ezeket a bonyolult dolgokat, szóval inkább elmosogattam, sőt még a konyhát is felsöpörtem, hadd örüljön Anyuka.
Este még nekiálltam a Tövismadarak című regénynek, s bár érdekesnek találtam, hatvan oldal után bealudtam.

                                                                      XXXXX

Június 17. csütörtök

#pihi #mégtöbbpihi #Tövismadarak#rohadtjókönyv #hegedű #bringa #láttammaKatietdemégcsaknemisköszöntésezrohadtulszívenütött #elégedettszülők #összetörtgyerek #szunya

Június 18. péntek

#végeztemaTövismadarakkal #ááádejóókönyv #gigaszobatakarítás #kidőltem #éjszakafelkeltembepakolni

                                                                   XXXXX

Phú! Az elmúlt két napot amennyire csak tudtam, chill out-ban töltöttem, de ma... 19-e, vagyis délután kettő után nem sokkal már terepen leszünk!!! Hajnal nyolckor felkeltem, ellenőriztem a giga bőröndömet, és a giga utazótáskámba még bepakoltam a három kötetes Monte Cristo grófját.
Aztán, mivel jobb dolgom nem volt, elővettem hegedű barátomat, kerestem magamnak egy jóképességű Vivaldi darabot és eljátszottam. Strauss, Liszt és Dvorak után levezetésként épp nekikezdtem volna a The Man Who Sold The World-nek (bezonyám, annak van kottája hegedűre, vonósnégyesre, se még szimfonikus zenekarra is!) amikor anyu rám törte az ajtót, hogy takarodjak reggelizni, mert direkt csinált nekem habos kakaót. És mivel nálam a habos kakaó egy szent dolog, gyors ütemben elcuccoltam a hangszert, a hangjegyfüzetet meg a kottaállványt is és rástartoltam a konyhaasztalra.
Mondjuk anyu rendesen kitett magáért, full szó nélkül csinált nekem búcsúreggelit, és még csak nem is dörgölte az orrom alá. Egyszer sem! Ezért duplán is megköszöntem neki.
Talán hiányozni fogok neki? Erre eddig nem is gondoltam...

Between angels and insects- 7.rész

Két hét eltelt, és Katelynne-nel egy rohadt szót sem beszéltünk. Egy kicsit meghaltam.
De haladjunk sorjában!
Gabe, mint mindenkori lelki mankóm, helyrepofozott kissé, aztán hazakísért. Kis híján kisétáltam egy autó elé, bátyus rántott vissza az utolsó pillanatban. Olyan voltam, mint egy agymosott holdkóros.
Kilencre értem haza, addigra persze állt a bál. Anyáméknak hiába mondtam bármit, csak azt hajtogatták, hogy marhára nem érdekli őket a kicsinyes lelki világom, miért nem bírok szót fogadni és betartani a szabályokat.
Ja, hogy az egész eddigi életem romokban hever, és a sok munkával felépített, biztonságosnak tűnő világom egyszerre darabokra hullott? És az kit érdekel? Mert a szüleimet csak az foglalkoztatja, hogy nem voltam otthon este hét órára.
Ha diliházba csuknának, vagy ne adj' Isten öngyilkos lennék, az is csak addig érdekelné őket, amíg eldöntenék, mit kezdjenek a továbbtanulásomra szánt pénzzel.
Végül mindegy is, sóval ők azóta duzzognak, ami kijárási tilalommal jár együtt. Tulajdonképpen Gabe maradt az egyetlen ember a környezetemben, akivel kommunikálok. Szótlanul telnek a délelőttjeim, és a délutánjaim is egészen az érkezéséig. Késő estig nálunk dekkol, még deszkázni is kevesebbet jár el azóta. Ápolgatja a nyomorult kis lelkemet. Az én bátyusom egy angyal, nem hiába Gabriel a neve..!
Ami a társadalmi életemet illeti, az nincs. Csak akkor beszélek, ha kérdeznek, külön kifejezett kérésemre szamárpadba ültettek, ezt a három hetet már nem bírnám ki Katie mellett.
Előnye annyi van a dolognak, hogy azóta folyamatosan dicsér a zenetanárom. Előzőleg sem időm, sem affinitásom nem volt naponta gyakorolni. Azóta nem telik el nap, hogy ne venném kezembe a hegedűm.

Tegnap délután nagyjából szokásos időben, tehát fél négy körül becsörtetett magánbirodalmamba mindenki Gabe-je. Túlságosan nem zavartatta magát, levágódott az ágyamra, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy épp vért izzadok a fizikakönyvem felett. Nem, ő kényelmesen elhelyezkedett és bele is fogott a mondanivalójába.
-Lisa, tudom, hogy mit fogsz csinálni egész nyáron!- jelentette ki teljes nyugalommal.
-Nagyszerű, mert én még azt sem tudom, hogy most vagy két perc múlva tépem apró darabokra ezt a nyáladék könyvet!- válaszoltam, kissé idegbeteg módon.
Továbbra is értetlenül meredtem a példafeladatra, valósággal szuggeráltam, de az eredmény nem íródott be. Már éppen nekiláttam volna a különböző, bonyolult összeesküvés-elméletek gyártásának, mikor is legdrágább bátyókám megfontoltan, lassan feltápászkodott, és mögém állt. A vállam felett átnézve elolvasta a feladatot.
-42 Newton.- bökött az eredmény helyére kis gondolkodás után. Meglepődtem? Az nem kifejezés!
-Jó, ezt mégis hogy a jó életbe hoztad össze?- kérdeztem. -Én vagy fél órát kotlottam fölötte, és még csak a közelébe se jutottam a megoldásnak!
-A válasz felettébb egyszerű. Zseni vagyok!- vigyorgott.
-És ezt most higgyem el, vagy jó lesz később is?
-Oké, valójában az van, hogy mi ezt a feladatot tegnap órán csináltuk meg, és pont emlékeztem a megoldásra.- vallotta be.
-Igen, így logikusabb.- írtam be a választ.
Éppen csak becsuktam a könyvet, kikapcsoltam a tollat, mikor kis híján szívrohamot kaptam.
Valami iszonyatos zajra lettem figyelmes. Egy pillanat elég volt, hogy realizáljam: kopogtak az ablakomon. Odamentem, hogy kinyissam, akkor ért a második sokk: Kellin állt az ablakom alatt.
-Hát te? Az ajtó kiment a divatból?- nyitottam ki.
-Édesanyád nem engedett be.- magyarázta.
-Rendesen kiosztott, mi?- kérdeztem. Ismerem anyát, na!
-Azt hittem, menten lekever nekem kettőt.
-Á, azt én is megtehetem.- csatlakozott hozzánk kedves stílusa kíséretében
Gabe.
-Tedd magad takarékra, haver!- szólt vissza Kellin. Jajj, csak el ne kezdjék, az ég szerelmére! -Elmondtad már neki?- kérdezte.
-Mit ne mondtatok el?- néztem rájuk kérdőn.
-Ezt próbáltam közölni. Szóval, nyárra ne tervezz semmit,- fogott bele bátyus -mert jössz velünk melózni.
-Kérdések. Egy: erről miért én értesülök utolsókén? Kettő: kit takar ez a "velünk"? Három: milyen meló?
-Csak szépen, sorjában! Azért nem szóltunk előbb, mert nemet mondtál volna. Viszont mostmár a szüleid és a munkáltató részéről le van fixálva a dolog, tehát nem tudsz kihátrálni. A velünk, az Kellin-t és engem, takar, tehát veled együtt hárman lennénk, mit valami béna triumvirátus. A meló pedig önkéntes munkát jelent egy nyári táborban.
Június húsztól augusztus huszonötig, vagyis tíz héten át, öt kéthetes turnusban. Ez egy olyan tábor, ahol öt és tizenkét év közötti, szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznak, a város mellett lévő régi Logan-birtokon. Ilyen élményterápia-szerű dolog.- avatott be Gabe.
-Ez eddig remekül hangzik, de mit fogunk mi ott csinálni?
-Ifi csoportvezetők leszünk. Lesz mellettünk egy-egy felnőtt, de inkább csak irányítani és felügyelni. Mi fogunk a legtöbbet foglalkozni a gyerekekkel. Fejenként kapunk egy hatfős csoportot, két héten keresztül ők lesznek ránk bízva.- magyarázta.
-Hiszen ez lenyűgöző! És tényleg veletek mehetek? Nagyon köszönöm! De miért pont én?- el voltam ájulva a hallottaktól! Egész nyáron, ahelyett, hogy megrohadnék a szobámban egy lerakatnyi papírzsebkendő és egy Edgar Allan Poe összes tőszomszédságában, az időm nagy részét gyerekek közt, valamint ennek a két tökfejnek a társaságában fogom tölteni. Ráadásul a Logan-birtokon, ami tele van állatokkal, és még szép és nyugis is.
-Hát, te lány vagy. Szóval elvileg jól kijössz az emberpalántákkal. Meg nincs is rajtad kívül olyan haverunk, akire ilyesmit lehetne bízni. Viszont te normális vagy és legalább társaságban leszel.- indokolta a döntésünket Quinn.
-És így legalább szemmel tarthatlak, hogy ne csinálj hülyeséget.- tette hozzá Gabe. Tehát én pesztrálom majd a csemetéket, ezek meg pesztrálnak engem. Szép, mondhatom! Az nem jutott el a tudatukig, hogy nem vagyok elmebajos, beszámítható és döntésképes vagyok, tudok magamra vigyázni? Mindegy is, a lényeg az, hogy lesz normális, biztató és morálisan is hasznos nyári melóm. Ami összességében véve elég cool dolog.
-Hát, köszi! Nem tudom, mit mondhatnék, de ezzel megmentettétek a nyaramat.- mondtam.
-Alap. Ha nemet mondtál volna, akkor elrángatnánk.- veregetett vállon Gabe.
Kedves egy teremtés, nem?

Broken and Damned- 6.rész

Összetörtem, megaláztak. A szívem kitettem ennek a hálátlannak, kilenc éven keresztül. Hát mit vétettem? Tényleg ekkora, megbocsáthatatlan bűn a jó szándék és a boldogulni vágyás?!
A könnyeimtől alig láttam, meg-megbotlottam út közben. Volt, mikor csak vonszoltam magam, volt, mikor rohantam ahogy csak tudtam, úgy tettem meg a két utcányi távot.
A szüleim nem voltak otthon, mikor hazaértem. Remegett a kezem, ezért percekig szerencsétlenkedtem a kulccsal, mire sikerült bejutnom.
Az asztalon egy cetlin anyu üzenetét találtam. "Hello, Lizzy! Apáddal moziba mentünk, fél kilenc körül érkezünk. A vacsid a mikróban, feküdj le időben. Bármi van, hívj, vagy szólj Joanne néninek! Puszi: anyu"
Háromszor is elolvastam az üzenetet, fel-alá járkáltam, mint egy idegbeteg. Aztán öntöttem magamnak egy pohár vizet, és leültem. Apró kortyokban ittam meg felét, az ujjaimmal doboltam az asztalon.
Nem találtam a helyem.
A maradék vizet egy húzásra lehajtottam, megfordítottam a cetlit és írtam.
"Anyu! Kicsit padlón vagyok, de ne aggódjatok! Átmegyek Barham-ékhez, dumálgatunk kicsit Gabe-bel, Ha bármi van, szólok Joanne néninek. Puszi: Lisa"
Eltettem magamnak egy csomag zsepit, bezártam a lakást. Átmentem az utca túloldalára és becsengettem a Barham család ajtaján. Gabe anyukája, Joanne néni nyitott ajtót. Mrs. Barham a negyvenes évei elején járó, kedves arcú, szeretetre méltó asszony. A második anyukám...
-Lisa, de jó, hogy jössz! Gyere be!- nyitott ajtót mosolyogva. Beléptem a házba.
-Jo néni, Gabe itthon van?- kérdeztem halkan.
-Hogy lenne itthon? Hiszen folyton csavarog. De te sápadt vagy és sírtál. Mi a baj?
-Nincs semmi baj. -szipogtam - Csak összevesztem Katelynne-nel és nagyon szeretnék beszélgetni egy kicsit a bátyussal.
-Összevesztetek? Ti? Mi történt a világgal?- nézett rám kérdőn. -Várj. Ülj le, egyél pár falatot, utána menj le a Barlangba, ott van az a haszontalan kölyök. Majd kimentelek a szüleidnél!- mosolygott rám. Nagyon bírom Jo nénit, egy tündér!
-Köszönöm, de nem vagyok éhes, inkább megyek!- álltam fel és elindultam az ajtó felé, de visszafordultam. -Kapok egy potya ölelést?- néztem rá a pótanyumra.
-Kettőt is!- húzott magához. Tudod, nagyon jól esett akkor egy ölelés, még akkor is, ha Katelynne menthetetlenül cikinek tartja 14 évesen.
-Indulok.- engedtem el, és kiléptem az udvarra.
-Vigyázz magadra!- intett Mrs. Barham és becsukta mögöttem az ajtót. Ránéztem a karórámra. Fél nyolc volt. Elindultam hát a Barlang felé.
Csendben mentem, gyorsan, és végig sírtam.
Tudtam, hogy a hangszerbolt nyolcig nyitva tart, tehát a Barlang is.
Beléptem az üzletbe, köszöntem az eladónak és berontottam a hátsó helységbe. Hirtelen, atombomba-szerű érkezésem hatására négy idegen szempár szegeződött rám. Gabe nem volt ott.
Már éppen készültem, hogy csendben, megszégyenülve kihátrálok a képből, amikor ismerős hangot hallottam az egyik sarokból. Egy semmivel össze nem téveszthető hangot: Kellin hangját.
-Lisa, hát te?- kérdezte meglepetten, és hozzám lépett.
-Hello, Kellin! Gabe-et keresem, nem láttad?
-De, nagyjából fél órával ezelőtt ment el. Szerintem a parkban deszkázik.- mondta.
-Remek. Köszi. Akkor én megyek is!- fordultam meg.
-Várj, nem gondoltad, hogy nem segítek megkeresni?- jött utánam.
-Pontosan miért is tennéd?- kérdeztem vissza.
-Sápadtan és kisírt szemmel megjelensz itt, mint valami kísértet, és sötétedés után egyedül elindulnál, hogy egy közös barátunkat megkeresd. Ennél nagyobb őrültséget nem is tehetnél! Nem. Veled megyek, megkeressük, leadlak neki és szépen hazasétálok. Vili?- nézett rám.
-Vili.- bólintottam.
Kiléptünk a már majdnem teljesen sötét utcára, és elindultunk a park irányába. Percekig csendben lépkedtünk egymás mellett.
Rendes dolog volt tőle, hogy elkísért, és ismét rá kellett jönnöm, hogy belebolondultam. És ezt a tényt egyszerűen nem bírtam ép ésszel elviselni.
Végül ő törte meg a csendet.
-Szabad tudni, hogy min buktál ki ennyire?- érdeklődött.
-Összevesztem a legjobb barátnőmmel. Aki történetesen teljesen megváltozott, ellenem fordították, és most engem hibáztat a szülei hülyesége miatt. Röviden ennyi.- magyaráztam.
-Értem.- bólintott.
Két percen belül megtaláltuk Gabriel-t is. Illetve, ő talált meg minket.
-Húgi! Kellin! Halihó!- intett felénk.
Odasiettem hozzá és lendületből meg is öleltem.
-Bátyus, gáz van.- motyogtam.
-Jó, mondj el mindent!- mondta, és Kellin-hez fordult. -A barátságunk és a testi épséged érdekében merem remélni, hogy nem miattad borult ki, Bostwick!- khm, bátyus fenyegetőzik... Nem ez a gáz, hanem, hogy az ígéreteit mindig beváltja. Dobos kölyök, na!
-Nyugi van, haver, én csak elkísértem.
-Szerencséd!- rendezte le az ügyet bátyus, és visszafordult hozzám. -Katie?
-Igen. Azt hittem, rendeződik a dolog, de folyton azzal traktálják a szülei, hogy miért nem teljesít úgy, mint én,  és ezért engem hibáztat. Totál nekem esett, olyan volt, mint valami eszelős, és azt vágta a fejemhez, hogy elnyomom, befolyásolom és rosszat akarok neki. Ja, és hogy az a nyomorult kis csőcselék meg a fanclubja milyen jó emberek, én meg valami ki*aszott gonosz vagyok. Rendesen felnyomta az agyam, szóval a végén kiosztottam a szebbik stílusomban, mire kijelentette, hogy a továbbiakban semmi szüksége rám és a barátságunkra, leszar mindent és mindenkit, és csak magának meg a Carpe Diem-nek él.
-És te?
-Sok boldogságot kívántam neki, sarkon fordultam és hazamentem. Otthon nem volt senki, úgyhogy átmentem hozzátok, anyud azt mondta, a Barlangban vagy, onnan pedig Kellin kísért idáig.- fejeztem be.
Apropó, Kellin... Ígéretéhez híven, valamikor felszívódott. Észrevétlenül, szó nélkül lelépett. Pozitívum, nem akart belefolyni a dologba, amihez tulajdonképpen semmi köze. Negatívum, keveset láttam..!
Bár, tudod, ahhoz túlságosan K.O. voltam, hogy még maradjon energiám szerelmesnek lenni. Nem ment. Teljes közönnyel vettem tudomásul, hogy elment.
-Értem. Elmondásod alapján kissé idegbajos, de teljesen korrekt voltál. Katelynne meg...Mindent egybe véve, nem lepődtem meg, hogy bekattant, inkább azon, hogy most tette. Az is igaz, hogy nem egészen normális, amit a szülei művelnek, de könyörgöm, minden felmenőnek van valami bogara! Kisebb vagy nagyobb, de mindnek van! Viszont lehet velük kommunikálni. Még Mr. és Mrs. Larson-nal is! Ennél rosszabbul nem is reagálhatta volna le a dolgot. Tudod, adok neki egy hónapot. Ha valami orbitális isteni csoda folytán megvilágosodik és észhez tér, fogadd el a bocsánatkérését, és próbáld meg újra a régi Katie-ként kezelni. De ha ilyen marad, akkor felejtsd el! Mert akkor ha meggebedsz, az is hiábavaló. Ennyit tudok mondani.
-Köszi bátyus! Egy angyal vagy!- mosolyodtam el.
-Még szép!- nevetett és a vállamra tette a kezét. -Egy jótevő veszett el bennem! Lisa, ha fejen állnál és ketyegnél, akkor sem tudnál lerázni! Én mindig melletted leszek, érted?- mondta.

Természeti katasztrófa- 5.rész

Másnap reggel a suliban egy kisírt szemű, maga alatt levő Katelynne fogadott. Erőt vettem magamon, és odamentem hozzá.
-Elmondod?- ültem le mellé.
-Hagyjál!- fordult el. (Mivaaan?!)
-Mi a probléma?- kérdeztem újra.
-Nincs probléma! Tökéletesen vagyok, nem látod?- fordult vissza idegesen.
-Ilyenkor nekem próbálsz hazudni, vagy magadnak?
-Talán mindkettő.- húzta gúnyos mosolyra a száját.
-Egyik sem jött össze, szóval szeretnéd elmondani!
-Ha annyira tudni akarod, mindenki csesztet. Mindenki, érted? Rontottam félévkor, ezért az osztályfőnök szólt anyáméknak. Két megveszekedett tized miatt! Hát ha én történetesen két tizeddel hülyébb vagyok, mint az előre betervezett sablon, akkor mindjárt rossz ember leszek?! Tehát: az ofő csesztet, mert rontottam. Aztán a szüleim, mert rontottam, és mert "micsoda szégyen, hogy szólnia kellett az ofőnek". Tegnap délután anyum felhívta a tiédet, hogy mikor érek haza, mire anyukád közölte, hogy nem is voltam nálatok, és hogy te Gabe-bel mentél valamerre. Csak egy egészen picit, egy apró dologban nem tudtatok volna falazni nekem? Annyira nagy kérés?!- támadt rám.
-Állj le, Katie, anyu semmit nem tud, még most sem! Nem tudja, hogy Myláékkal voltál!
-De én nem...-kezdte volna, de félbeszakítottam.
-Katelynne, már megint hülyének nézel? A saját két szememmel láttalak!
-Te kémkedsz utánam?- csattant fel.
-Eszem ágában sincs kémkedni utánad! Csak, tudod, a park egy nyilvános köztér. Bárki bemehet, nem kell hozzá belépő vagy meghívás.- magyaráztam neki.
-szóval te láttél?- kérdezte.
-Igen, ha arra célzol, láttalak, amikor három-négy évvel idősebb idegen fiúkat puszilgattál.- bólintottam. Katie a válaszom hallatán lesápadt, és egész nap kerülte a témát, csak felszínes dolgokról beszélt.
Órák után aztán megkérdezte, hogy átmennék-e hozzájuk délután. S bár általában a mi házunk a "főhadiszállás", örömmel mondtam igent.
Egy borzalmas délután. egy parádés reggel és egy viszonylag szótlan nap után, hazafelé menet Kat végre ismét olyan volt, mint amilyen lenni szokott: vidám, mosolygós, cserfes.
Letettem arról, hogy megértsem, miért változik percről percre a viselkedése, ehelyett inkább csak próbáltam magam jól érezni
Mikor odaértünk hozzájuk, Kelly néni örömmel fogadott minket. Beengedett, mi meg egy doboz süti meg egy üveg narancslé társaságában bevettük magunkat Katie szobájába. Fizikát írtunk, bioszt meg nyelvtant és rengeteget nevettünk. Miután végeztünk, estig beszélgettünk. Ott kuporogtunk az ágyán, Kat ölében a plüssmajma, hülyéskedtünk és dumáltunk. Hiányzott már az ilyen. Olyan volt, mintha töltőre tettek volna. Persze az előző nap témáját egyikünk sem hozta szóba. Utólag nézve látom már: hiba volt (mégpedig igen nagy hiba!) hogy homokba dugtam a fejem. Persze akkor jó megoldásnak tűnt...
Hét előtt pár perccel kísért ki, akkor indultam volna haza. Beszéltünk még pár szót, amikor Kelly néni kiszólt Kat-nek.
-Várj meg, egy perc és jövök!- mondta és bement.
Én meg vártam. Bentről az anyukája kiabálása hallatszott. Pontosan értettem minden szavát. "Katelynne, miért nem segítesz soha a házimunkában? Csak annyit kértem, hogy seper fel, és te képtelen voltál megcsinálni! Önző vagy és mérhetetlenül lusta!"
Kat válaszát nem egészen hallottam, mivel ő nem ordítozott, de valami olyasmit mondott, hogy egész délután velem volt és tanultunk, alkalma sem volt megcsinálni. Igazat adtam neki, én is mindig vacsi után segítek be anyunak.
"Nem érdekel!"-hallottam Kelly néni kiabálását.- "Lisát használod kifogásnak, pedig éppen róla kellene példát venned! Osztályelső, mindig segít a ház körül, és nem hiszem, hogy valaha is nekiállt volna veszekedni az anyjával, mint te! Miért nem tudsz olyan lenni, mint Lisa?"

Ez szíven ütött. Komolyan azt akarja, hogy a lánya olyan legyen, mint én? Hozzám méri Katelynne-t? De miért? Én sem tudnék olyan lenni, mint ő, neki sem kell olyannak lennie, mint nekem! Mert akkor nem barátok lennénk, hanem klónok. Igaz, hogy osztályelső vagyok, de nekem ehhez van adottságom. Kat sem hülye, de vele ellentétben én még egy pálcikaembert sem tudnék lerajzolni. És akkor mi van? Mindig segítek a ház körül? Hát ha az annak, számít, hogy naponta egyszer elmosogatok, akkor ja. De könyörgöm, ezt Katie is megteszi! És hogy nem veszekszem anyával? Ezt meg mégis honnan veszi? Az életem egy hatalmi harc az életemért. Lehet, hogy kevesebbet veszekszünk, de ennek is van egy oka: a szüleimet már annyira görcsösen érdekli a jövőm, hogy ez az egyetlen, amivel velem kapcsolatban foglalkoznak. A jelenem csak annyira izgatja őket, hogy elég jó-e a jövőmhöz. És hogy van lelkem is? Na, azt talán még tudomásul se vették. Szóval igen, valóban kevesebbet veszekszünk, de csak azért, mert az egyetlen dologba, amivel foglalkoznak, nekik megfelelően teljesítek.
Sem szent, sem jó nem vagyok, hogy bárkinek példát kelljen rólam vennie, pláne nem Katelynne-nek!

Katie sírva, dühöngva viharzott ki az ajtón, és annyira becsapta maga mögött, hogy azt hittem, kiszakad a keretéből. Egyenesen hozzám rohant, megállt, előttem, szóhoz jutni sem hagyott.
-Elegem van! Utálom, érted, utálom ezt az egészet, és legszívesebben elmenekülnék a saját életemből. És tudod, miért is van ez? Várj, illusztrálom! "Miért nem tudsz olyan lenni, mint Lisa? Soha nem leszel olyan jó, mint Lisa! Lisa olyan okos, miért nem vagy te is az?"- utánozta az anyját kiparodizálva.-Egyfolytában ezt és ehhez hasonlókat hallgatok. Eddig bírta. Eddig és nem tovább. Nem állítom, hogy erről te tehetsz, mindketten tudjuk, hogy nem így van. De gyűlölöm, hogy melletted örök második vagyok. Legjobb barátnőkként egyenlőnek kellene lennünk nem? Úgy érzem, megingott a kapcsolatunk, mert melletted nem lehetek önmagam anélkül, hogy valaki hozzád hasonlítgasson. Nem érted, miért lógok Mylával meg a többiekkel, ugye? Hát azért, mert mellettük nem kell olyan kibaszottul tökéletesnek lennem! Mellettük nem Lisa Richards-klónnak kell lennem, hanem Katelynne Larson-nak. Te befolyásolsz engem. Ők nem.
-Jó, ezt most fejezd be! Mi az, hogy én befolyásollak? És hogy ők nem? Mellettem csak másodhegedűs lehetsz, úgy gondolod? Nem veszed észre, hogy mindent úgy tette, úgy intéztem, hogy hasznodra váljon? Nem veszed észre, hogy kettőnk közül mindig te voltál előtérben? És nem veszed észre, hogy a világon talán az egyetlen olyan ember voltam, aki nem akart manipulálni, megváltoztatni vagy hasonlítgatni, hanem úgy fogadott el, szeretett és tisztelt, amilyen voltál? Amilyen voltál és nem amilyen lettél! Ugyanis rohadtul megváltoztál, és a végén még ugyanolyan agyatlan plázarébé leszel, mint Myla és a sleppje! És ha olyan leszel, az nem az én felelősségem lesz, hane, csak egyedül a tiéd, és ne csodálkozz, ha majd azt mondom: nem érdekel. Ha ezt mind nem veszed észre, Katelynne, akkor nagyon sajnállak, mert vak vagy, és a továbbiakban nincs miről beszélnünk!- lehet, hogy kissé alpári és drasztikus módon, de végre elmondtam a véleményem. Sírva kiabáltam vele, ő pedig magán kívül kiabált vissza rám.
-Nincs miről beszélnünk, ez igaz. Befejeztük, ennyi volt, ennyire voltál elég, mostantól nincs szükségem rád! Mostantól kezdve nem fogok senkinek az elvárásaival meg a szarságaival törődni! Majd meglátod, hogy elég erős leszek nélküled is! Kinek kell a barátságod, Lisa? Mert nekem nem! Mától fogva csak magamnak élek! Magamnak és a Carpa Diem-nek!- fájtak, bántottak a szavai, de látszott, hogy komolyan hisz abban, amit mond. A tekintete szinte eszelős volt.
-Élj boldogan, Katelynne!- motyogtam.
Sarkon fordultam és hazamentem.

Faith, Hope and Misery- 4.rész

Kiléptem az utcára, és teleszívtam a tüdőmet a friss levegővel.
Május lévén, még bőven világos volt, és elég meleg is. A görkorimmal a kezemben, zokniban lépkedtem  hazafelé. Van egy rendkívül rossz szokásom: gyaloglás közben mindig elkezdek filozofálni. Igen, tudom, a gondolkodás rég kiment a divatból, de azért még szoktam. Öreg hiba...
Van olyan, hogy az ember kettősséget érez. Akkor én most hármasságot? Négyességet? Skizofréniát?
Legjobb lesz, ha pontokba szedem!

1.) Roppantul idegesített és aggasztott Katelynne viselkedése, és ezzel kapcsolatban egyszerre volt bennem félelem, sértettség, aggodalom, és tehetetlen düh. A viselkedése miatt én szégyelltem magam helyette, és rettegtem attól, hogy el fogom őt veszíteni.

2.) Minden eddiginél jobban gyűlöltem Mylát, Gracie-t és Sophie-t. Eddig azért utáltam őket, mert üresfejű, bunkó, hisztis rébék, most már viszont azért, mert kísértetiesen rossz irányba befolyásolták Katie-t, ami pedig szinte egyenlő a lehetetlennel. Nekik sikerült...

3.) Rendkívül hálás voltam Gabe-nek, amiért rám szánta a délutánját, meghallgatott, és mindent megtett, hogy jobb kedvre derítsen és terelje a gondolataimat. De leginkább azért, mert észrevette, hogy szükségem van rá, és mellettem állt, mikor senki más nem tette. Ő egy igaz barát.

4.) Egy Kellin Quinn nevű hurrikán vonult végig amúgy sem túl bélés lelkivilágomon, és csak még nagyobb káoszt okozott. A "de jó, hogy megismertem" és a "mi a f*szért kellett megismernem" percenként váltakozott bennem, minden második gondolatom ő volt, és alig vártam, hogy újra láthassam. És bár nem éreztem késztetést arra, hogy mindenhová rózsaszínű szivecskéket rajzolgassak (soha nem voltam valami csillámpónis teremtés), egy valamiben holtbiztos voltam: szeretem őt.