Miután kis szülői segítséggel becuccoltunk és belaktuk az ideiglenesen huszonkét ágyas szobává alakított hatalmas nappalit (22: 18 gyerek, 1 felnőtt meg mi hárman; szűkös, de lehetne rosszabb is), Jasmine vezetésével elindultunk, hogy felfedezzük a birtok teljes területét.
Nos, ez logikus, hiszen másnaptól smasszert kellett játszanunk... Viszont elpuhult, kényelmes városi fiatalok lévén (pfúj!) ez felért nekünk egy kisebb túrával. És még enyhén fejeztem ki magam...
Laza két óra séta után (és még mennyi volt vissza!) a kellemes, júniusi 30-35 fokos dögmelegben, fáradtan, lógó nyelvvel, és ijesztő szinten izzadva, nyugdíjas tempóban követtük Logan-ék még mindig felettébb energikus leánygyermekét.
Megerőltetve minden tagom minden egyes kis izomrostját, egy előre jól eltervezett megindulással beértem Jaz-t, hogy egyszerűbb legyen szivacsként magamba szívnom azt a csekély 3000 információ/perces adatmennyiséget, amit a fent említett nőnemű humanoid közölt velünk.
Illetve velem. Ugyanis velem ellentétben a hímnemű humanoid-kezdemények tőlünk vagy öt méterrel hátrébb vonszolva magukat, egészen jól szórakoztak.
Hangos nevetésükre hátrafordultam, és így részem lehetett abban a rendkívül prózai látványban, hogy a két barom a szó legszorosabb értelmében véve a földön fetreng a röhögéstől. Ilyenkor erősen kétségbe tudom vonni az övék mellett a saját épelméjűségemet is, hiszen normálisan beállított tinédzserember nem vetemedik olyasmire, hogy két ilyen idiótával töltse értékes szabadidejét.
De én igen. És ezzel mindent elmondtam...
Mellettem Jasmine felvont szemöldökkel meredt hol a fogyatékkal élőkre, hol rám.
-Ezek- mutatott feléjük- mindig ezt művelik?- kétségbeesetten tekintett rám.
-Szépet mondjak vagy igazat?- kérdeztem vissza.
-Igazat.
-Általában. Mondjuk idejük nagy részében. De tudnak teljesen normálisak is lenni.- magyaráztam.
-Te ugye bírsz velük?- a szemében már pánikot is felfedezett volna egy jó szakember.
-Persze! Bízd ide, rendet teszek!- bólintottam és egy hirtelen ötlettől vezérelve az övére csatolt lovaglópálca felé böktem: -Kölcsönadnád egy kis időre?
-Természetesen!- adta a kezembe nevetve. -Tetszik a mentalitásod, Lisa! Azt hiszem, jóban leszünk.
-Bízom benne!- mosolyogtam rá és határozott, gyors léptekkel indultam el az emberszabásúak felé.
Nagyon nem hatotta meg őket az érkezésem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem vették észre, amíg nem érezték a fejükön csattanó (általam vezérelt) lovaglópálcát.
-Felállni!- sziszegtem, ami nálam igen csak rosszat jelent. Ők meg engedelmeskedtek.
-Hugi, tedd le azt a szar ostort, ne bánts minket!- mondta Gabe.
-Először is, ez nem szar, de még nem is ostor, hanem lovaglópálca. Másrészt: én nem bántok, hanem nevelek. Harmadrészt: ok nélkül nem folyamodok spártai eszközökhöz, de ha indokolt, szemrebbenés nélkül. Negyed részt: mi a jó büdös franc volt olyan mérhetetlenül vicces, hogy ahelyett, hogy követnétek minket és figyelnétek, inkább a földön fetrengve röhögtetek, mint valami degenerált előember?- igen, szigorú üzemmódba kapcsoltam, de muszáj volt.
-Elmondjuk, ha leteszed a pálcát.- próbált alkudni Kellin.
-Gyermek, ilyet nem játszunk! Elmondjátok, és nem szabtok idióta, értelmetlen feltételeket, értem?- a legjobb tisztázni az erőviszonyokat.
-Oké, mondom.- bólintott Gabriel.- Szóóóval, vizualizáltunk ketrecharc mérkőzést. Azt próbáltuk megtippelni, ki jönne ki győztesként egy Jasmine Logan-CM Punk meccsből. De nehogy beköpj minket nála!- visszafojtották a nevetést, én meg csak bámultam értetlenül.
-Oké, ha jól tudom, CM Punk egy pankrátor, nem? Akkor mégis hogy a jó életbe kellene Jasmine-nek verekednie vele?
-Az hosszú!- legyintett drága barom bátyám.
-Van időm. Az elejétől!- adtam ki az utasítást.
-Az úgy volt...- fogott bele Bostwick-ék haszontalan kölke, én pedig már csendben imádkoztam.-Szóval pontozni kezdtük Jasmine-t. Merthogy nőből van. És jól néz ki. Szóval kilences. A tízből.- bökte ki.
Erre persze kinylt a zsebemben a bicska. Mi az, hogy csak úgy pontozgatnak? Mint valami rohadt versenylovat!
Nem csodálom, hogy tetszik nekik Jaz (magas, karcsú, szép arccal, hosszú, sötétszőke hajjal, és valami elképesztő, lenyűgözően magabiztos kiállással) , de könyörgöm, ezt ne pontozással fejezzék ki! Meg egyébként is, suttyó 14 évesek, Jasmine meg már 20!
-Oké. Kérdések. Egy: mit gondoltatok, kis taknyosok, Jasmine valami kifutóban tartott állatkerti állat, hogy csak úgy mérlegre tegyétek? Kettő: mióta olyan menő dolog tahó módon pontozgatni?- visszafogtam magam, nem ordítottam, nem ütöttem. Még.
-Hugica, felhomályosítalak erről a mély, filozófiai értelmű dologról!- tette a vállamra a kezét a Barham-ebbik istenbarma. -Na! A pontozásos módszer arra jó, hogy nekünk is legyen mivel szórakoznunk. Ez már egy ősi hagyomány. Nemes hagyomány, ápolni kell. Már nagyon sokszor alkalmaztuk, számtalanszor. De nyugodj meg, ellened nem követtünk el ilyen merényletet! Én a bátyád vagyok, Kellin meg halálosan fél tőled.- magyarázta.
-Hey, ember! Félni, meg tartani valamitől rohadtul nem ugyan az!- csattant fel az említett.
-Tökmindegy. A lényeg: a jelenlétemben nem pontoztok, jöttök utánunk, figyeltek és megpróbáltok legalább úgy tenni, mintha kicsit is normális homo sapiens-ek lennétek. Érthető a miheztartás?- néztem rájuk kérdőn.
-Kapitány, kapitányom!- kiáltott fel Gabe.
-Baromarc! Nem vagy holt költő!- csaptam a pálcával a fejére és hátat fordítva otthagytam őket.
*Kis offos dolog: nemrégiben holtan találták Robin Williams-t. Öngyilkos lett. Véleményem szerint minden idők egyik legtehetségesebb színésze volt. Mellesleg az egyik kedvenc filmem, a Holt költők társasága főszereplője, aminek a leghíresebb mondatát még Robin halála előtt vetettem papírra a fejezet utolsó sorai közé (Kapitány, kapitányom!- Oh captain, my captain!). Nyugodjék békében!*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése